12. fejezet

Rövid lett, bocsi :)

Az úton csendben ültünk, bár arról volt szó, hogy útközben fogunk beszélgetni. Egyszerűen nem jött ki szó a torkomon. Végig csak őt figyeltem. A hosszú ujjait, ahogy a kormányt  fogja, a bozontos haját, ami ezerfelé áll a feje tetején, az ajkait, amelyek nem is olyan rég még az enyémeket kényeztették.

- Kristen! Hahó! Megérkeztünk! – észre sem vettem, hogy közben leállította a motort és leparkolt.

- Oh. Oké. – szuper, ennél többet nem bírtam volna kinyögni?

Rob kiszállt a kocsiból, majd átjött az én felemre is, valószínűleg az ajtót akarta kinyitni, de mivel én nem szoktam meg az ilyesmit, jól nekibasztam a kezének az ajtót. Mikor ezt észrevettem, rögtön kipattantam a kocsiból.

- Úristen, bocsi, én nem akartam, tényleg! Nagyon fáj? Annyira saj...- de már nem tudtam befejezni, mert megláttam hol vagyunk.

- Nem arról volt szó, hogy hazaviszel? – kérdeztem vádlón.

- De igen. – mondta teljes nyugalommal.

-És?

-És én haza is hoztalak. Arról nem volt szó, hogy melyikünkhöz. – próbált vigyorogni, de a fájdalomtól nem igazán ment neki.

- Szóval itt laksz? Szép ház. Most már haza is vihetnél. Hozzánk. – mondtam neki teljes közönnyel.

- Ne már! Ha már elhoztalak, legalább gyere be! – kérlelt boci szemekkel. – Barátok vagyunk nem? Bízhatsz bennem! És még különben sem mondtam el mindent. – mondta, majd elkezdett a ház felé terelgetni. Én pedig mentem. Bár nem voltam benne biztos, hogy nem ugrik rám azonnal, amint beérünk a házba, de a kíváncsiságom erősebb volt. Különben sem lett volna annyira ellenemre a ,,rámugrósdi´´. De mit is beszélek? Csak beszéletni jöttünk. Ennyi. Beszélgetni fogunk.

Beléptünk a házba, és rögtön egy óriási nappali tárult elém. Kívülről nem is tűnik ilyen nagynak a ház.

- Te jó ég, Rob! Ez hatalmas! Még soha nem láttam ekkorát! – Istenem. Ez túl kétértelmű volt.

- Meghiszem azt! – mostmár tényleg vigyorgott.

- Csak semmi OLYASMI! – csaptam a mellkasára, de csak nem bírta abbahagyni a vigyorgást.

Leültem a nagy kanapé szélére, és a karfár támaszkodtam, a lábaimat pedig felhúzam magam mellé. Rob rögtön odajött, leült mellém, a lábaimat pedig az ölébe vette. Még jó, hogy hosszúnadrág volt rajtam, mert már úgy is perzselt az éirntése, bele sem merek gondolni, mi lett volna, ha a csupasz bőrömet érinti. Illetve akkor belegondoltam, és már a gondolatba is belerázkódtam. Sajnos Robnak is feltűnt.

- Mi az? Fázol?

- Nem. Inkább melegem van. – válaszoltam, és levettem a dzsekimet. Egy rövidujjú testresimuló fekete póló volt rajtam. Rob rögtön végigjáratta rajtam a szemét. Töbször is. – Szóval, akkor elmondod, hogy miért zavar az, ha Joe-val vagyok?

- Mert...mert Joe nem olyna, amilyennek gondolod. Egyáltalán nem. Nem jó fiú.

- Aha. Akkor most azt akarod mondani, hogy te vagy az? – mosolyogtam ezen a képtelenségen. Lehet, hogy Joe nem az, de Rob még annyira sem. Hiába szeretem. NEM! Nem szeretem!! A barátom. Csak egy barát. Bassza meg!

- Nem. Én sem vagyok feltétlenül jó fiú. De azért annyira rossz sem. Szóval, mint már mondtam, Cindy Joe-val csalt meg. Nem tudtam megbocsátani. Joe-nak. Cindy-nek igen. Joe-val akkor egész jóban voltunk, ezért nem tudtam neki megbocsátani. Inkább a lányt válsztottam helyette. És jól is tettem. Illetve, lehet, hogy nem annyira, inkább szakíthattam volna vele, de hát szerettem! Legalábbis...- már tudtam mi a mondta befejezése, ezért a szavába vágtam.

- ...akkor azt hitted, az a szerelem. – erre halványan elmososlyodott - És most? Úgy látod, hogy nem voltál az? Szerelmes?

- Nem. Egyáltalán nem voltam az. Mostmár tudom. – nézett a szemembe. Annyira rabule ejtettek a szemei, hogy féltem, hogyha nem kapom el azonnal a tekintetem, valami olyasmit teszek, amit biztosan megbánok. De nem bírtam máshová nézni.

A kezei, amik eddig a lábszáramon nyugodtak, elindultak a cipőim felé, és levette őket. Kicsit furcsálltam, mert nem szólt, hogy le kéne venni, mielőtt bejöttünk. De lehet, hogy csak elfelejtette, és most jutott eszébe.

Amikor a tekintetét kiszakította az enyémből, hirtelen hiányérzetem támadt. A kezei ismét a lábszáramon voltak, de mostmár simogatott. Aztán az egyik kezével elindult egyre feljebb, már a térdemnél járt, amikor egyszercsak megállt. Igaz, hogy a piros lámpa végig ott villogott a fejemben, de most mégis megijedtem, hogy abbahagyta. Ijedten kaptam rá a tekintetem, és Ő is észrevehette, hogy egyáltalán nincs ellenemre az érintése, mert elmosolyodott. De most nem önelégülten. Vagyis nem CSAK önelégülten, majd megszólalt.