27 március 2011

19. fejezet

Na, lányaim, itt van végre :) nem tudom, nem vagyok annyira formában, de nekem egy kicsit zizi lett az egész, ilyen fura, vagy nem is tudom...de majd meglátjátok :) A komiknak azért örülnék :) Jó olvasást!



(Kris)

Mi is felálltunk, és mindenki elindult a saját terme felé. Nekem bioszom volt Ash-sel, örültem is neki, szerettem volna vele beszélni.
A teremben leültünk az egyik hátsó padba, majd amikor a tanárnő elkezdett magyarázni, én is elkezdtem faggatni Ash-t.
- Mi van veled meg Jacksonnal? 
- Hát...bejön. - vont vállat, mintha csak azt kérdeztem volna, szereti-e a péksütit.
- Bejön? Ennyi? Ilyen egyszerűen? - hitetlenkedtem.
- Van barátnője. Sajnos. - konyult le az orra.
- Jah, így már értem a passzivitásodat. Sajnálom.- simogattam meg a karját.
- Nálam nem jobban... - sóhajtotta.

Az óra további részében csendesen ültünk egymás mellett, majd mikor vége lett a kapuhoz mentünk, ahol a többiek már vártak ránk.
Én automatikusan Rob mellé álltam, aki szokása szerint a kerítés szélét támasztotta a hátával. Kedvesen rám mosolygott amikor mellé értem, majd a tekintete a számra vándorolt és a mosolya még szélesebb lett, majd átment vigyorba. Nem értettem ezt, de nála sosem lehet tudni, hogy éppen miért vidám, vagy szomorú... Körbenéztem, és láttam, hogy mindenki engem néz, majd elkapják  a fejüket. Pontosabban Robra néztek, aki felől mozgolódást érzékeltem, de amikor én rá néztem, már csak az orrát vakarta. Nem értettem semmit, de nem is igazán akartam. 

- Lányok, hazaviszlek titeket, mit szóltok hozzá? - kérdezte Kel - Már csak azért is, hogy ne csak Rob legyen uriember, mert tegnap Krist fuvarozta. Ma én jövök.
- Akkor holnap én? - kérdezte Jack.
- Hát, az rajtad áll...de ma én elvállalom mindhármukat - mondta, majd felfolgta szavai kétértelműségét és elkezdett vihogni - Persze, csak ha nincs ellene kifogásotok. - nézett végig rajtunk.
Igazából én szivesebben mentem volna Robbal, mert pénteken is jó volt együtt nevetni vele mielőtt elbasztam volna mindent, de nem akartam megbántani Kel-t.

- Khm...Nekem el kell mennem a plázába. - mondta Rob. Nem igazán értettük, hogy mire akar kilyukadni, a fiúkból előtört a röhögés, mi pedig csak mosolyogtunk a lányokkal, csak Rob várta türelmetlenül, hogy Kel és Jack abbahagyja a hahotázást és el tudja mondani amit akart.
- Bocs tesó, de mióta jársz plázába? - kérdezte aztán Jack, amint levegőhöz jutott.
- Anya mondta, hogy apa szülinapjára vegyek valamit. Jah, egyébként a partira ti is megvagytok hívva. Hétvégén lesz.

- Én megyek! - bólogatott mindenki, csak én nem igazán voltam biztos, hogy menjek-e.
- És te, Kris? Eljösz? - nézett rám Rob várakozóan.
- Nem is tudom...
- Rendben, akkor majd döntsd el.- mondta még nekem, aztán a többiekhez fordult. - Igazából Krist akartam felmenteni Kellan támadása alól, mivel a pláza pont feléjük van. Hazavinném én, ha nem gond, és esetleg nem unja a társaságomat...- mondta a végét már elég bizonytalanul, de az én arcomon már fülig ért a mosolyom. Ez a pasi olvas a gondolataimban!
- Nem, dehogyis. Mehetünk. Nem baj Kel?
- Nem hát... - vigyorgott sejtelmesen, majd megint rám bámult mindenki. 
Tudom, hogy nem vagyok egy szépségkirálynő, de most komolyan! Annyira nem vagyok ronda, hogy bámuljanak és a pofámba vigyorogjanak...
Mikor beszálltunk a kocsiba, rögtön nekitámadtam Robnak.



(Rob)

Már alig vártam, hogy Kris is kijöjjön az udvarra, hogy elujságolhassam, hogy ma is hazaviszem, és a partira is hivatalos, amit apa szülinapjára rendezünk, viszont mindkét tervem becsődölt.
Az egyiket legjobb barátom hiúsította meg, akit abban a pillanatban nem igazán szerettem, a másikat pedig maga Kristen, a bizonytalanságával. De én tudtam valamit, amit ő még nem,  ezért is hagytam rá a dolgot. Ugyanis az anyja is meg van hívva a partira, az egész családdal. Nem is aggódtam tovább amiatt, hogy eljön-e.
Viszont nem hagyhattam annyiban, hogy Kel vigye haza Őt.
Részben, mert én nem egészen haza akartam vinni, hanem magammal a plázába, hogy segítsen ajándékot választani.
Másrészt pedig szerettem volna vele lenni egy kicsit, most, hogy így haverok vagyunk, meg minden... És tegnap is jó volt vele nevetni, amíg el nem basztam mindent.
Nekem is, és a srácoknak is feltűnt egy kis barna folt Kristen szája szélén, szegényt meg is mosolyogtuk, de én mutogattam a többieknek, hogy ne szóljanak neki. Nem tudom, hogy rájöttek-e, miért kérem ezt, de azt hiszem megvilágosodtak, amikor felajánlottam, hogy én viszem haza Krist.
Nem éppen a kezemmel akartam eltüntetni a maszatot.
Mikor beszálltunk a kocsiba, Kris rögtön le is támadott, ezek szerint észrevette a kis közjátékunkat.

- Mi volt ez? Ennyire ronda vagyok? - kérdezte kicsit talán élesebben a kelleténél, mert rögtön meg is haragudtam rá.
Főleg a második mondata miatt.

- Nem vagy normális! Te? Ronda? - kezdtem én is mérgesen, de aztán ellágyult a hangom- Gyönyörű vagy!
- Aha, persze, azért néztetek annyira... - mondta szemforgatva.
Még nem akartam elárulni neki az igazi okot, meg még nem is indultunk el, úgyhogy a többiek figyeltek minket, tehát egy picit hazudtam:
- Én biztosan. - nem igazán akarta elhinni, de aztán nagy nehezen elfogadta a válaszomat, én pedig beindítottam a kocsit és elindultunk a pláza felé.

- És a többiek? Igazából arra gondoltam, hogy talán fura nekik, hogy barátok vagyunk.- mondta bizonytalanul.
El akartam neki árulni a kis foltocskát a száján, de már kíváncsi voltam, mit akar kihozni ebből.

- Ő...miért is? - kérdeztem. - Voltunk valaha mások?
- Hát, lássuk csak...majdnem lefeküdtünk egymással, behúztam neked egyet, majdnem megöltek miattam...
- Nah álljunk csak meg! Nem volt az olyan komoly! - muszály volt leállítanom, mielőtt puhánynak állítana be. Vagy még rosszabb esetben gyávának.

- Jó, bocs. Szóval, arra gondoltam ez lehet az ok, de akkor te nem néztél volna annyira.
- Jogos.
- Akkor?
- Mikor? - húztam kicsit az idegeit.

- ROB! Ne mondd, hogy össze van firkálva az arcom, vagy ilyesmi! De hát akkor szóltatok volna...Vagy nem? - mély hallgatás volt a válaszom.
Szenvedjen csak a kicsike. Minél idegesebb, annál édesebb lesz majd a jutalmam.
- Rob az istenért, figyelsz? De úgyis van valahol a táskám mélyén egy tükör, előkotorhatom, ha nem vagy hajlandó elárulni. - mondta, majd elkezdett kotorni a táskajában. Pont megérkeztünk a pláza elé, úgyhogy gyorsan leparkoltam, majd lefogtam a kezeit.
Felvont szemöldökkel fordult felém, majd kihúzta a kezeit az enyémek alól és megszólalt:

- Elmondod végre?
- Jó, de csalódni fogsz, nem nagy ügy az egész...
- Nem baj. Érdekel. Hallgatom. - nézett rám aztán várakozóan.
De én nem itt akartam megcsókolni, egy parkolóban...meg egy autóban, kicsit kényelmetlen lett volna, főleg ha tovább is megyünk egy csóknál. Bár abban is csak reménykedni mertem, hogy nem hajol majd el.
Körülbelül ezerszer adtam hálát istennek azért, hogy ilyen ügyetlenül eszik Kris, és hogy senki nem szólt neki.Meg a barátaimért is, akik szintén nem mondták el neki.
Egy pici folt adott löketet, ha ez nincs, akkor nem tudom, mikor lenne bátorságom közeledni felé. Valószínűleg soha. Így legalább majd ki tudom magyarázni, hogy csak a foltot akartam minél hatékonyabban eltüntetni. De ehhez egy sötét, csendes hely kell.


(Kris)


Tudtam, hogy szándékosan húzza az idegeimet, de Ő nem tudta, hogy mielőtt tükör után kutakodtam volna a táskámban, már megnéztem magam a visszapillantó tükörben. Csak reméltem, hogy majd nem csak úgy kiböki, hogy leettem magam az ebédlőben, hanem majd Ő tünteti el valahogyan...Mondjuk nem a kezével, hanem...De már nem volt időm végiggondolni, mert megérkeztünk, és Rob lefogta a kezeimet. Én kihúztam az enyémeket az övéi alól, hogy majd ha esetleg közeledne, tudjam őket használni, de nem közeledett. Nem is mondott semmit. Illetve azt, hogy nem nagy ügy. Nem tudtam eldönteni, hogy most akkor tényleg nem akar semmit csinálni, és csak úgy barátilag csesztetett egészen idáig, vagy még mindig basztatni akar, és mindjárt rám ugrik. Mindenesetre én nyitott voltam.
Rob kb. fél perc hallgatás után kipattant a kocsiból és átjött a én felemre is kinyitni az ajtót, most szépen kivártam, hogy nehogy megint baleset legyen a vége.
Miután kiszálltam, kézen fogott, és így mentünk be a plázába. Már meg sem lepődtem, hogy idehozott, nem pedig haza. De nem is érdekelt, azon gondolkodtam, hova rohan ennyire, és miért rángat maga után.
Átvágtunk az első emeleten, egészen a mozgólépcsőkig, majd a másodikon is eljátszotta ugyanezt, amikor elegem lett. A lépcső előtt a kezemet kiszakítottam az övéből és megálltam.

- Hova viszel?
- Majd megtudod, ha ott leszünk. Amúgy meg, jöttél te magadtól is.
Nem válaszoltam neki, szó nélkül elmentem mellette, és felszálltam a lépcsőre. Hátranéztem, hogy jön-e, de kár volt, mert pontosan előttem állt, azaz egy lépcsőfokkal lejjebb, de így egy magasságban volt az arcunk. Mélyen nézett a szemembe, és mintha gondolkozott volna valamin.
Nagyon bíztam benne, hogy ugyanazon, amin én. Reméltem, hogy nem valami üzletbe akar vinni, hanem esetleg a harmadik emeleti mosdóba, ahol felültetne a pultra, és végre nem lenne ott az a rohadt folt a számon, ami szerintem már rászáradt, alig bírtam visszafogni magam, hogy ne nyúljak hozzá és buktassam le magam.
De hamarosan megtudtam, hová igyekeztünk annyira. Nem egy üzletbe, hál´ istennek. De nem is a mosdóba.







26 március 2011

Bocsánatkérés

Nem akarok magyarázkodni, kifogásokat keresni, vagy ilyesmik. Nem is fogok. Ebben a bejegyzésben kérek elnézést azért, hogy eltűntem.

BOCSÁNAT!!!
Tényleg nagyon sajnálom.

Remélem azért még maradtatok páran, akik nem adták fel a reményt, hogy visszatérek, ti vagytok azok, akik olvassátok ezt a bejegyzést. :) Köszönöm nektek!


Ma döntöttem el igazából, hogy folytatni szeretném, és elolvastam az egész sztorimat az elejétől. Jót tett :)


A folytatásról:
1. A frisseket 2-3 naponta teszem fel, ha késik, kiírom.
2. Nincs pofám komihatárt kérni, nem akarom, hogy még jobban haragudjatok, majd később, ha láttam, hogy mennyien maradtatok, szóval a komiktól függetlenül jönnek a fejezetek.
3. Azért jól esnek ám a komik...és segítenek visszarázódni a régi kerékvágásba.

Ezek után nem tudom mennyire tudtok bízni bennem, de igyekszem majd, hogy visszaszerezzem a bizalmatokat.

VISSZATÉRTEM!!! Terjesszétek az igét!!! :):)

Puszi a hasatokra :)

16 november 2010

18. fejezet

(Kristen)


Reggel megbeszéltem anyával, hogyha tényleg megemlíti nekünk is Mr. Tillman azt a tábort, akkor elmehetek. Különben is már érdekel egy ideje a színészet, de eddig nem volt rá lehetőségem, hogy kipróbáljam magam. Semmiképpen nem szeretném elszalasztani a lehetőséget.Csak egy zavaró tényező akad. Robert. Reméltem, hogy meggondolja magát, de nem lett szerencsém.
Én voltam az utolsó, aki megérkezett a kapuba a többikehez, és rögtön be is jelentettem, hogy elengedtek.

- Kris!- visított Ash – Ugye tudod, hogy imádlak? Rob is tegnap este beszélte meg a szüleivel, így mindenki jöhet! – és ezzel egy puszit nyomott az arcomra.
- Jaj, de szuper! Reméltem, hogy elengednek! – mondta Nikki, majd ő is megölelgetett.
- Nah, kislány! Akkor majd bulizunk egy jót! – mondta Kell, és megszorongatott fél kézzel.
Jackson is odajött és megsimogatta kicsit a hátam, mondván, hogy minél többen vagyunk, annál nagyobb lesz a buli.
Mindenki mellettem állt, csak Rob állt velünk szemben, és mintha nem igazán örülne annak, hogy én is megyek.  Nem is csodáltam, a tegnapiak után. Ezek után lehet, hogy azt is megbánta, mikor azt mondta, egyesítsük a két bandát. Én viszont nem. Kel és Jackson is rendesek voltak velünk. Ash és Nikki pedig odáig voltak értük, persze csak barátilag.
Ash hangja szakított ki a gondolataimból.
- Rob, te nem is örülsz, hogy jön? Teljes lesz a csapat!
- De, örülök! – mondta egy elég gyenge álmosollyal.
- Nem látszik! Mindenki idejött körülujjongani, te meg állsz ott, mint egy fasz! – igen, ez Nikki, ami a szívén, az a száján. Legalábbis mostanában ilyen a stílusa...
- Jah, csak ez a bajod? – mondta, és ezek után minden olyan hirtelen történt.
Rob odalépett elém, végigimított egyik kezével az arcomon, aztán megcsókolt. Csak úgy. Hirtelen. A semmiből. Én meg lefagytam. Illetve nem egészen. Pár másodpecig hagytam, hogy az enyémekhez szorítsa ajkait, majd én is bekapcsolódtam a játékba.
Viszont mikor észrevette, hogy én is élvezem, azonnal elhúzódott tőlem.
- Mostmár boldog vagy? – vetette oda Nikkinek.
Mindenki csodálkozva bámult utána, mikor fogta magát és berohant az épületbe.
- Hú, csajszi, nem is mondtad, hogy ilyen komolyak a dolgok!
- Mert nem is! – szóltam rá Ash-re.
- De hát csak úgy ilyet csinál mindenki előtt... – folytatta Nikki
- Állj le! És menjünk be, nem csináltam meg a házimat, leírhatom rólatok?
- Persze hugi! – mondta azonnal Ash
- Akkor sziasztok! – köszöntünk el a fiúktól egyszerre.

Még az első óra előtt sikerült lemásolnom az egész napi leckéket, szerencsére nem volt sok.
Egész jól ementek a délelőtti órák, Mr. Tillman tényleg bejelentette a tábort, jelentkeztem is rögtön.
A szünetekben alig találkoztam valakivel a bandából, csak Ash-be és Nikki-be futottam bele egyszer, meg Jackson köszönt rám a folyosó másik végéből az egyik szünetben. Persze mindenki rám nézett egyből, én meg szokás szerint fülig pirultam.
Ezen az eseten kívül minden megszokott és nyugis volt. Csak az a baj, hogy az ebédszünet is megszokott volt, tehát egyáltalán nem nyugis.

 Ash-ékkel az ebédlő bejáratánál futottam össze, és egyenesen a közös asztalhoz mentünk, ahol a fiúk már eléggé jó hangulatban voltak, mindenki arcán fülig érő vigyor ült.
- Na, mi ilyen vicces? Én is nevetni akarok! – nézett rájuk bociszemekkel Ash.
- Áhh, semmiség! – mondta rögtön Kellan.
- Hát jó...- törődött bele Ash, miközben helyet foglaltunk mind a hárman.
Én megint Rob mellé kerültem, ami nem tett túl jót a szívemnek, ugyanis minden eddiginél gyorsabban kezdett el verni, főleg, amikor később evés közben egymáshoz ért a karunk is.
Nem igazán kapcsolódtam be a közben mellettem folyó beszélgetésbe, ahogy Rob sem.
Sokkal jobban lekötötte a figyelmemet Rob, akire lopva rápillantottam, szerencsére nem vett észre egyszer sem.
Mikor befejeztük a kajálást, újra megkockáztattam egy pillantást, de szinte megijedtem, mikor láttam, hogy Rob dermedt arccal bámul rám. Kábé olyan szemekkel nézett, mint egy gyilkosra szoktak. Tele volt a tekintete megvetéssel, és csalódottsággal.
- Mi van fiatalok, csaknem rosszul sikerült az este? Vagyis  a délután...-méregetett minket Kel.
- Reggel még nem úgy tűnt! – moslygott Nikki.
Gyorsan elkaptam a tekintetem Rob szemeitől és fenygetően néztem Nikki-re, aki rögtön elvonta Kel figyelmét is, szóval értette a célzást. Ash és Jackson semmit nem vettek észre ebből a kis közjátékból, inkább egymássla voltak elfoglalva. Mintha kedenének összemelgedni...
- Kristen...-szólított halkan Rob, szerintem rajtam kívül senki sem hallotta.
- Tessék? – kérdeztem, persze én is csak halkan.
- Te...mit gondolsz rólam? – nézett aztán a szemembe.
Teljesen lefagytam. Most erre mit mondjak? Hogy először úgy gondoltam, hogy egy hülye tapló, seggfej, bunkó, faszkalap..., de mostanra meg belehabarodtam? Először is nem hinné el. Másodszor pedig...Ő nyilván nem érez így. Még hasonlóan sem.
Kábé egy perc néma csönd és jópár mély sóhaj után végül Ő szólalt meg:
- Inkább hagyjuk. – mondta lemondóan.
- Ne! – mondtam kicsit hangosabban, mint kellett volna, közben megfogtam a karját. Meglepetten kapta rám a tekintetét.
- Mi van? Eszedbe jutott valami?
- Igen. Vagyis...nem.
- Hagyjuk, jó? Maradjunk az egyeszségünknél! Barátok. – az utolsó szót némi undorral ejtette ki, és enyhe grimaszt vágott közben, de nem igazán vettem figyelembe ezt. Végülis igaza van. Mi más lehetne köztünk?
- Rendben. Legyünk barátok!
- Nagyszerű…-mondta, majd abban a pillanatban becsöngettek.


VÉGE


xD nemhogy elhiszitek :D holnap jön a friss xD
Bocs, de ezt muszály volt.

15 november 2010

18. fejezet - részlet

Ez már Kris szemszöge, csak szólok, nehogy félreértés legyen... xD






Mindenki csodálkozva bámult utána, mikor fogta magát és berohant az épületbe.
- Hú, csajszi, nem is mondtad, hogy ilyen komolyak a dolgok!
- Mert nem is! – szóltam rá Ash-re.
- De hát csak úgy ilyet csinál mindenki előtt... – folytatta Nikki
- Állj le! És menjünk be, nem csináltam meg a házimat, leírhatom rólatok?
- Persze hugi! – mondta azonnal Ash
- Akkor sziasztok! – köszöntünk el a fiúktól egyszerre.

14 november 2010

17. fejezet

Késtem pár percet, bocsi!! De jó olvasást nektek! Puszi!



(Rob)


Nem hiszem el, hogy ennyire félreismert. Jó, azért belegondolva minden oka megvan rá, hogy így gondolkodjon rólam. Mert az elején tényeg csak úgy gondoltam rá, mint egy lyukra. De aztán ma, amikor bevallotta, hogy szűz, nem ijedtem meg, és nem futottam világgá, mint egyszer. Igen, egyszer megtettem. Keyla-val. Szemétség volt. Ő megbízott bennem, azt akarta, hogy én vegyem el a legbecsesebb kincsét, mire én jól ott hagytam.
De Kristen más. Őt féltettem. Nem akartam bántani. Ezért gondolkodtam el, és csak némán néztem ahogy öltözködik, de aztán észbe kaptam. Valószínűleg azt hiszi, hogy nem akarom Őt így. De téved! Ezt a tudomására is adtam. De megint úgy viselkedett, mint mikor megismerkedtünk. Lenéző volt, mint aki már ismer, és tudja rólad, hogy rossz ember vagy.
Akkor bepipultam. Nem mondhat ilyeneket, amígy nem ismert meg. Mert nem tudja milyen vagyok. Egyáltalán nem olyan, amilyennek gondol.
Megint megijedtem, mikor elment, utána akartam rohanni, de az ajtóban megálltam, hallottam ahogy sír. Nem értettem. Még Ö van megbántva?
Aztán álltam ott egy ideig, gondoltam, hogy észbe kap, mert nem tudja merre jöttünk. Igazam lett. Pár perccel kesőbb hallottam a kopogást.
Felvettem a rideg maszkomat, kemény voltam vele, és durva. Pedig mennyire nem akartam ezt. De még mindig bántott, hogy ítélkezik felettem.
Mikor beszálltam a kocsiba, láttam, hogy nagyon mosolyog. Nem értettem, mi ez a hirtelen hangulatváltozás. Meg is kérdeztem, de aztán megint ugyanolyan elutasító volt, és ismét szomorú lett. Amit utána mondtam egyáltalán nem gondoltam komolyan, csak egy kicsit fel akartam Őt piszkálni, de nem ment. Teljesen beleegyezett, hogy Ő bizony elmeháborodott.
Majdnem kimondtam, hogy én is megőrülök, csakhogy én érte, de inkább befogtam.
Mikor kiszállt, a combjánál fogva visszahúztam, de aztán inkább nem mondtam semmit.
Csak túlbonyolítanám a dolgokat. Különben is, mit mondtam volna? Hogy fontos nekem? Hogy féltem, és azt akarom, hogy velem legyen? Valószínűleg csak kinevetett volna.
Én egyáltalán nem érdeklem már. Miért is érdekelném? Hisz csak egy nőcsábász vagyok, akinek nincs szíve... Legalábbis szerinte.
De mostmár gondoljon amit csak akar. Nem törekedett rá, hogy megismerjen, illetve csak ma, de csak azért, mert azt hitte hogy hüde féltékeny vagyok. Mondjuk az is voltam. De soha nem kérdezett volna meg, ha nem sejti, hogy neki is köze van a dologhoz.

Mikor hazaértem, azonnal felrohantam a szobámba, nem akartam meghallgatni anyám hegyibeszédét. Bezártam magam után az ajtót, és elterültem az ágyamon. Épphogy csak lefeküdtem, csörgött a telefonom. Kel volt az.
- Heló. – köszöntem neki fáradtan.
- Szevasz haver! Mi az? Ennyire kifárasztott a kiscsaj? – vihogott.
- Bár úgy lenne... – sóhajtottam.
- Na, mi az? Nem úgy történtek a dolgok, ahogy eltervezted mi? Van az úgy, ne aggódj! Nemsokára úgyis térdenállva fog könyörögni, hogy az ágyadba mászhasson!
- Nem, egyáltalán nem fog! – kezdem bepipulni, Krisről ne beszéljen így! – Ő nem olyan!
- Na, mi az? Csaknem belezúgtál? Nem gondoltam, hogy ilyen komoly...
- Hagyd abba! Ez bonyolult.
- Átmenjek? Vagy találkozzunk valahol? Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz!
- Persze, tudom, de nekem most semmi kedvem a szerelmi életemről csevegni. Inkább holnap beszéljünk.
- Várj csak! Szerelmi élet? Akkor tényleg....?? Aztakurva!
És akkor döbbentem rá, hogy elszóltam magam. Ilyen nincs. De hát nem is szeretem! Csak egy véletlen elszólás volt. Vagy csak magamnak nem akarom bevallani? De nem, az képtelenség.

Kis idővel később gyomrom jelezte, hogy ideje lenne magamhoz venni valami táplálékot, ugyanis régen volt már ebédszünet...akkor sem igazán a kajámmal foglalkozta, hanem inkább Kristennel.
Lementem a konyhába, ahol anya éppen egy répával küszködött. Úristen, ez miért lett ennyire kétértelmű?
Akaratlanul is eszembe jutott, hogy Kris milyen jót szórakozott rajtam délután. Akkor még minden rendben volt. De azóta rájöttem, hogy milyen lenéző tud lenni.
De észbe kaptam, hogy már megint rajta gondolkodom, és inkább odamentem anyához, kivettem a kezéből a kést, és megélesítettem.
Értetlenül bámult rám, én meg szintén értetlenül rá.
- Talán így könnyebb lesz felvágni nem? – kérdeztem.
- De, csak olyan feltűnően kerültél engem egész délután, nem hittem volna, hogy majd pont este jösz le, ráadásul segíteni...
- Anya, a délutánit inkább felejtsd el, oké? – kérdeztem reménykedve, hogy igent mond, de megint nem csalódtam anyámban.
- Miért? És mégis mi történt? Mióta vagytok ilyen jóban Kristennel? Tegnap még nem így volt. Most meg megismertétek egymás kívül-belül... – mondta répaszeletelés közben, mintha mi sem lenne természetesebb annál, hogy ilyen kétértelmű mondatokat mond nekem.
-ANYA! – szóltam rá kissé hangosabban a kelleténél – Bocs, csak...nem úgy van, ahogy azt gondolod!
- Szóval mégsem...
- Nem! – vágtam rá egyből, gondoltam hová akar kilyukadni.
- Hogy-hogy? – most komolyan neki kéne elmondanom? – Az anyád vagyok Robert! Pont előttem titkolózol? Az istenért! Most szépen leülsz, és elmondod, mi történik közted és a között a kislány között! Nem szoktam kérdezősködni a barátnőidről, ezt te is nagyon jól tudod.- bólintottam, mert valóban nem szokott – De most látom, hogy van itt valami más is, nem csak egy kalandot akarsz. És ez a Kristen valóban aranyos lány, kitűnő válsztás lenne, egy komolyabb kapcsolatra. Jobb, mint az a Cindy volt...
Cindy nevét még mindig undorral ejtette ki. Nagyon rossz szemmel nézte, amikor megcsalt engem, és azt is, hogy megbocsátottam neki. Pár napig még megpróbáltuk utána együtt, de aztán inkább elköltöztek. Azóta sem tudja senki, hogy hová mehettek.
-Hagyjuk Cindy-t!
- Persze, persze, tudom! De ülj már le! Vagy fel! – sürgetett anya.
- Oké. – mondtam, majd felültem egy bárszékre a pulthoz, így hátulról láttam anyámat, ahogy sürög forog.
Csak ültem csendben, de tudtam, hogy nem tudom ezt a végtelenségig húnzi, vallanom kell. Anya sem bírta már sokáig, Ő törte meg a csendet.
- Szereted? – természetesen tudtam, kire gondol, de nem akartam még magamnak sem bevallani az érzéseimet. Ha egyáltalán vannak érzéseim...
- Kit? – kérdeztem, mire a válla felett egy olyan pillantást kaptam, hogy úgy döntöttem, inkább nem játszom tovább a hülyegyerekt. – Oké, megadom magam!
Anya kíváncsi tekintettel fordult felém, a pultnak támaszkodva. Vettem egy mély levegőt, és miközben kifújtam, csak annyit mondtam:
- Nem tudom.
Anya úgy látszott, hogy nem lepődött meg, hanem közelebb jött, a kezével felemelte a fejemet, és azt mondta:
 - Én viszont igen! – majd otthagyott.
Ilyen nem létezik! Hogy-hogy Ő tudja, ha még én sem tudom?
Mindenesetre a vacsi készen lett, így kettesben leültünk enni. Halálos csöndben.
Kb. 5 perc után már nekem lett elegem, és megkérdeztem:
- Apa hol van? - hülye kérdés...Jobb nem jutott eszembe?
- Dolgozik. – felelte anya. Hát mit mondjak...nagyon meglepett a válasz...
- Aha. Gondoltam. – Ügyes vagy, Rob! Ez aztán beindította a beszélgetést.
- Mi a helyzet azzal a táborral? Mész? – anya persze megoldja helyettem...
- Igen, szeretnék. Ha lehet...
- Perszehogy! Örülök, ha egy kicsit kimozdulsz.És hová is mentek pontosan?
- Santa Monicába. – mondtam felvillanyozottan.
- Hmm...tengerpart. Van egy olyan érzésem, hogy nem kifejezetten a színészkedésről fognak szólni a napjaitok. Kristen is megy? – egyből eszembe jutott, hogy délután még én beszéltem rá Őt, hogy jöjjön. Remélem, hogy meggondolta magát...


*

De a reményem hiábavaló volt. Reggel már mindenki a kapuban állt, Ő jött utolsónak. Hatalmas vigyorral a képén bejelentette, hogy reggel megbeszélte az anyjával, és jöhet. Nem kérdés, hogy mindenki örült ennek, csak éppen én nem...

10 november 2010

16. fejezet

Itt van, végre, megérkezett :) Jó olvasást!







(Kristen)


Csak bámultam a szemibe, amiből leginkább meglepettséget tudtam kiolvasni, de volt ott még valami, amiről nem tudtam mi lehet az. Talán féltés, vagy esetleg aggódás. De az semmiképpen nem lehet, hiszen nem érez irántam semmit.
- Kisfiam, remélem nem megint a pornócsator... – hallottam Claire hangját. Már nem tudta befejezni, leejtette a kezéből a csészét, ami egy hangos csörömpöléssel ért földet. – Sajnálom, kisfiam! Nem akartam zavarni. Feltakarítsam ezt?- nézett a csészedarabkákra maga elé.
- Anya, inkább ne!- mondta ingerülten az anyjának, aki a legjobbkor rontott be. Rob épp szólásra nyitotta a száját.
De várjunk csak! Pornócsatorna? Te jó ég? Ilyen hangos lettem volna?
Claire távozott a szobából, óvatosan becsukva maga mögött az ajtót.
Rob még mindig nem mozdult rólam, gondolom eddig az anyja miatt, hogy ne lásson a fiából egy kicsit többet a kelleténél, de most nem értettem, miért nem mozdul, és küld el.
Végigsimított az arcomon, aztán végre valahára megszólalt.
- Komolyan? T...tényleg? – látszott, hogy megdöbbent.
Bólogattam. Rob pedig felkelt rólam, és feltérdelt az ágyon, de most felém fordulva.
Lassan én is felültem, majd körbenéztem, hogy hol találom a felsőmet. Végül kiszúrtam egy sarokban. Gyorsan felpattantam, és gyors léptekkel odamentem érte, majd magamra kaptam.
Rob közben végig követett a tekintetével, de én most nem akartam ránézni. Minél hamarabb el akartam tűnni onnan.
Mielőtt kinyitottam az ajtót még visszapillantottam Robra. Még mindig engem bámult, komor arccal.
Kimentem a folyosóra, és próbáltam emlékezni, hogy merre is kell menni.
Mikor már a nappaliban voltam, eszembe jutott Claire. Vajon ő itt van még valahol? De aztán arra jutottam, hogy inkább nem akarom tudni, és minél hamarabb igyekeztem eltűnni, de aztán a bejárati ajtóból vissza kellett fordulnom a cipőim miatt. A nappaliban maradtak.
Viszont mikor megfordultam, megláttam Robot a lépcső aljában.
Megint belemerültem a szemeibe, de aztán gyorsan elfordultam és elindultam a cipőmért. Igyekeztem nem elsírni magam, de már szinte kibírhatatlan volt a csomó a torkomban.
Mikor már majdnm elértem a kanapét, Rob pár lépessel átszelte a köztünk lévő távolságot, és a karomnál fogva maga felé fordított.
- Mi bajod? – még hogy nekem mi bajom?
- Semmi. Mi lenne? – magam is meglepődtem, hogy nem bőgtem el magam. Még a hangom sem csuklott el.
- Miért viselkedsz most így? Én nem küldtelek el. – látszott rajta, hogy tényleg nem érti.
- Tényleg nem. De nem is mondtál semmit. – mondtam neki, miközben lehajtottam a fejem.
Éreztem, hogy már késő, és könnyek folynak végig az arcomon. Miért nem bírtam tovább tartani?
- Nem, nem mondtam. Mert megijedtem. Sajnálom. – olyan lágy volt a hangja, szinte simogatott. És majdnem el is hittem neki, amit mondott. De csak majdnem.
- Ugyan, mitől ijedtél meg? – néztem mostmár rá.
- Ne sírj! Hé, Kris! – mondta, miközben letörölte a könnyeimet – Nincs semmi baj! De azért elmondhattad volna hamarabb is! Akkor nem támadtalak volna le.
Felhorkantam. Nem hittem neki.
- Miért nem hiszed el? Miért csinálsz úgy, mintha ismernél? – kezdett mérges lenni, és felemelni a hangját. Megijedtem tőle, és még jobban kezdtem sírni. Mivel már elengedte a karomat, lassan megfordultam és elindultam a cipőmért. Mikor végre elértem, leültem a kanapéra, és elkezdtem felhúzni. Remegő kézzel nem volt valami egyszerű, de megoldottam.
Mikor végre sikerült felvennem, még mindig szótlanul néztem fel Robra. Ugyanott állt, mint az előbb, és szomorú arccal figyelt. Nem tudtam mire vélni a szomorúságát.
- Mi az? – kérdeztem kicsit félve. És persze szipogva.
- Semmi. Mit érdekel? – szólt vissza keményen – Majd erre is kitalálsz magadnak valami jó kis sztorit.
Fájtak a szavai. Lehet, hogy talán mégsem olyan, mint amilyennek gondoltam? Talán a kemény, csak szexre hajtó Rob egy álca?
Óvatosan odasétáltam hozzá, és a kezembe vettem lehajtott fejét, majd felemeltem, így kénytelen volt a szemembe nézni.
- Én a te sztoridra vagyok kíváncsi. – mondtam neki.
Most Ő horkant fel.
- Eddig is megvoltál nélküle. Gondolj, amit akarsz! Most pedig menj el! – utasított, miközben egy nem túl finom mozdulattal lebökte a kezemet az arcáról.
Csendben felkaptam a táskámat és eljöttem. Mikor kiléptem az ajtón, még jobban rámtört a zokogás. Mikor kicsit sikerült megnyugodnom, végre elindultam. Tettem pár lépést, de még a ház előtt eszembe jutott,  hogy fogalmam sincs, merre kell mennem. Nem volt más választásom, vissza kellett mennem. Hátha legalább hazavisz, és nem akarja, hogy felfaljon valami vadállat! Illetve, inkább, hogy megtámadjon egy szatír. Nem hinném, hogy vadállatok vannak errefelé.
Kelletlenül mentem vissza, majd bekopogtam. Szinte azonnal kinyílt az ajtó, Rob nem tűnt valami meglepettnek. Meg sem kellett szólalnom, a kocsikulcs a kezében volt, és gyorsan elment mellettem, de mivel nem mentem azonnal utána, félúton a kocsihoz visszafordult.
- Mi az? Talán tudod, merre jöttünk? – kérdezte idegesen.
- Nem... – mondtam, de inkább csak tátogás volt.
Aztán elindultam utána én is. Megint kinyitotta nekem az ajtót, most megúsztuk baleset nélkül is. Elmosolyodtam, mikor eszembe jutott a bénaságom.
Rob is meglátta az arcomra kúszó vigyort, meg is kérdezte az okát, miközben beindította a kocsit.
- Minek örülsz ennyire? – kérdezte gúnyosan.
- Semminek. – mondtam lehangoltan.
- Ugye tudod, hogy csak az elmeháborodottak szoktak a semmin nevetni?
- Akkor lehet, hogy én az vagyok. – mondtam, mintha mi sem lenne természetesebb. És biztos voltam benne, hogy tényleg őrült vagyok. Ő tesz azzá. De ezt nem osztottam meg vele. Lassan megérkeztünk a házunkhoz.
- Kösz. – motyogtam, majd készültem kiszállni a kocsiból, de a combomnál fogva lefogott.
Kérdőn néztem vissza rá, mintha mondani akart volna valamit, de aztán lehajtotta a fejét, és felsóhajtott, aztán csak ennyit mondott:
- Nincs mit.
Majd elengedett.
Rohamléptekkel száguldottam a szobámba, magamra zártam az ajtót, és elterültem az ágyamon. Egyáltalán nem volt kedvem tanulni, gondoltam, hogy majd holnap szünetekben megoldom.
Nem tudom, hány óra lehetett mikor elaludtam, de reggel eléggé álmosan ébredtem. És akkor még nem is sejtettem, mi vár rám aznap...

08 november 2010

16. fejezet - részlet

Ilyenkor döbbenek rá, milyen szemét kis gonosz dög vagyok én... xD De fogadjuk el! :P   Ennél a kis részletnél nincs komihatár, természetesen, de azért örülök a komiknak, mint mindig :)






Csak bámultam a szemeibe, amiből leginkább meglepettséget tudtam kiolvasni, de volt ott még valami, amiről nem tudtam mi lehet az. Talán féltés, vagy esetleg aggódás. De az semmiképpen nem lehet, hiszen nem érez irántam semmit.
- Kisfiam, remélem nem megint a pornócsator... – hallottam Claire hangját. Már nem tudta befejezni, leejtette a kezéből a csészét, ami egy hangos csörömpöléssel ért földet. – Sajnálom, kisfiam! Nem akartam zavarni. Feltakarítsam ezt?- nézett a csészedarabkákra maga elé.
- Anya, inkább ne!- mondta ingerülten az anyjának, aki a legjobbkor rontott be. Rob épp szólásra nyitotta a száját.
De várjunk csak! Pornócsatorna? Te jó ég? Ilyen hangos lettem volna?
Claire távozott a szobából, óvatosan becsukva maga mögött az ajtót.
Rob még mindig nem mozdult rólam, gondolom eddig az anyja miatt, hogy ne lásson a fiából egy kicsit többet a kelleténél, de most nem értettem, miért nem mozdul, és küld el.
Végigsimított az arcomon, aztán végre valahára megszólalt.