19. fejezet

Na, lányaim, itt van végre :) nem tudom, nem vagyok annyira formában, de nekem egy kicsit zizi lett az egész, ilyen fura, vagy nem is tudom...de majd meglátjátok :) A komiknak azért örülnék :) Jó olvasást!

(Kris)

Mi is felálltunk, és mindenki elindult a saját terme felé. Nekem bioszom volt Ash-sel, örültem is neki, szerettem volna vele beszélni.

A teremben leültünk az egyik hátsó padba, majd amikor a tanárnő elkezdett magyarázni, én is elkezdtem faggatni Ash-t.

- Mi van veled meg Jacksonnal? 

- Hát...bejön. - vont vállat, mintha csak azt kérdeztem volna, szereti-e a péksütit.

- Bejön? Ennyi? Ilyen egyszerűen? - hitetlenkedtem.

- Van barátnője. Sajnos. - konyult le az orra.

- Jah, így már értem a passzivitásodat. Sajnálom.- simogattam meg a karját.

- Nálam nem jobban... - sóhajtotta.

Az óra további részében csendesen ültünk egymás mellett, majd mikor vége lett a kapuhoz mentünk, ahol a többiek már vártak ránk.
Én automatikusan Rob mellé álltam, aki szokása szerint a kerítés szélét támasztotta a hátával. Kedvesen rám mosolygott amikor mellé értem, majd a tekintete a számra vándorolt és a mosolya még szélesebb lett, majd átment vigyorba. Nem értettem ezt, de nála sosem lehet tudni, hogy éppen miért vidám, vagy szomorú... Körbenéztem, és láttam, hogy mindenki engem néz, majd elkapják  a fejüket. Pontosabban Robra néztek, aki felől mozgolódást érzékeltem, de amikor én rá néztem, már csak az orrát vakarta. Nem értettem semmit, de nem is igazán akartam. 

- Lányok, hazaviszlek titeket, mit szóltok hozzá? - kérdezte Kel - Már csak azért is, hogy ne csak Rob legyen uriember, mert tegnap Krist fuvarozta. Ma én jövök.

- Akkor holnap én? - kérdezte Jack.

- Hát, az rajtad áll...de ma én elvállalom mindhármukat - mondta, majd felfolgta szavai kétértelműségét és elkezdett vihogni - Persze, csak ha nincs ellene kifogásotok. - nézett végig rajtunk.

Igazából én szivesebben mentem volna Robbal, mert pénteken is jó volt együtt nevetni vele mielőtt elbasztam volna mindent, de nem akartam megbántani Kel-t.

- Khm...Nekem el kell mennem a plázába. - mondta Rob. Nem igazán értettük, hogy mire akar kilyukadni, a fiúkból előtört a röhögés, mi pedig csak mosolyogtunk a lányokkal, csak Rob várta türelmetlenül, hogy Kel és Jack abbahagyja a hahotázást és el tudja mondani amit akart.

- Bocs tesó, de mióta jársz plázába? - kérdezte aztán Jack, amint levegőhöz jutott.

- Anya mondta, hogy apa szülinapjára vegyek valamit. Jah, egyébként a partira ti is megvagytok hívva. Hétvégén lesz.

- Én megyek! - bólogatott mindenki, csak én nem igazán voltam biztos, hogy menjek-e.

- És te, Kris? Eljösz? - nézett rám Rob várakozóan.

- Nem is tudom...

- Rendben, akkor majd döntsd el.- mondta még nekem, aztán a többiekhez fordult. - Igazából Krist akartam felmenteni Kellan támadása alól, mivel a pláza pont feléjük van. Hazavinném én, ha nem gond, és esetleg nem unja a társaságomat...- mondta a végét már elég bizonytalanul, de az én arcomon már fülig ért a mosolyom. Ez a pasi olvas a gondolataimban!

- Nem, dehogyis. Mehetünk. Nem baj Kel?

- Nem hát... - vigyorgott sejtelmesen, majd megint rám bámult mindenki. 

Tudom, hogy nem vagyok egy szépségkirálynő, de most komolyan! Annyira nem vagyok ronda, hogy bámuljanak és a pofámba vigyorogjanak...

Mikor beszálltunk a kocsiba, rögtön nekitámadtam Robnak.



(Rob)

Már alig vártam, hogy Kris is kijöjjön az udvarra, hogy elujságolhassam, hogy ma is hazaviszem, és a partira is hivatalos, amit apa szülinapjára rendezünk, viszont mindkét tervem becsődölt.
Az egyiket legjobb barátom hiúsította meg, akit abban a pillanatban nem igazán szerettem, a másikat pedig maga Kristen, a bizonytalanságával. De én tudtam valamit, amit ő még nem,  ezért is hagytam rá a dolgot. Ugyanis az anyja is meg van hívva a partira, az egész családdal. Nem is aggódtam tovább amiatt, hogy eljön-e.
Viszont nem hagyhattam annyiban, hogy Kel vigye haza Őt.
Részben, mert én nem egészen haza akartam vinni, hanem magammal a plázába, hogy segítsen ajándékot választani.
Másrészt pedig szerettem volna vele lenni egy kicsit, most, hogy így haverok vagyunk, meg minden... És tegnap is jó volt vele nevetni, amíg el nem basztam mindent.
Nekem is, és a srácoknak is feltűnt egy kis barna folt Kristen szája szélén, szegényt meg is mosolyogtuk, de én mutogattam a többieknek, hogy ne szóljanak neki. Nem tudom, hogy rájöttek-e, miért kérem ezt, de azt hiszem megvilágosodtak, amikor felajánlottam, hogy én viszem haza Krist.
Nem éppen a kezemmel akartam eltüntetni a maszatot.
Mikor beszálltunk a kocsiba, Kris rögtön le is támadott, ezek szerint észrevette a kis közjátékunkat.

- Mi volt ez? Ennyire ronda vagyok? - kérdezte kicsit talán élesebben a kelleténél, mert rögtön meg is haragudtam rá.
Főleg a második mondata miatt.

- Nem vagy normális! Te? Ronda? - kezdtem én is mérgesen, de aztán ellágyult a hangom- Gyönyörű vagy!
- Aha, persze, azért néztetek annyira... - mondta szemforgatva.
Még nem akartam elárulni neki az igazi okot, meg még nem is indultunk el, úgyhogy a többiek figyeltek minket, tehát egy picit hazudtam:
- Én biztosan. - nem igazán akarta elhinni, de aztán nagy nehezen elfogadta a válaszomat, én pedig beindítottam a kocsit és elindultunk a pláza felé.

- És a többiek? Igazából arra gondoltam, hogy talán fura nekik, hogy barátok vagyunk.- mondta bizonytalanul.
El akartam neki árulni a kis foltocskát a száján, de már kíváncsi voltam, mit akar kihozni ebből.

- Ő...miért is? - kérdeztem. - Voltunk valaha mások?
- Hát, lássuk csak...majdnem lefeküdtünk egymással, behúztam neked egyet, majdnem megöltek miattam...
- Nah álljunk csak meg! Nem volt az olyan komoly! - muszály volt leállítanom, mielőtt puhánynak állítana be. Vagy még rosszabb esetben gyávának.

- Jó, bocs. Szóval, arra gondoltam ez lehet az ok, de akkor te nem néztél volna annyira.
- Jogos.
- Akkor?
- Mikor? - húztam kicsit az idegeit.

- ROB! Ne mondd, hogy össze van firkálva az arcom, vagy ilyesmi! De hát akkor szóltatok volna...Vagy nem? - mély hallgatás volt a válaszom.
Szenvedjen csak a kicsike. Minél idegesebb, annál édesebb lesz majd a jutalmam.
- Rob az istenért, figyelsz? De úgyis van valahol a táskám mélyén egy tükör, előkotorhatom, ha nem vagy hajlandó elárulni. - mondta, majd elkezdett kotorni a táskajában. Pont megérkeztünk a pláza elé, úgyhogy gyorsan leparkoltam, majd lefogtam a kezeit.
Felvont szemöldökkel fordult felém, majd kihúzta a kezeit az enyémek alól és megszólalt:

- Elmondod végre?
- Jó, de csalódni fogsz, nem nagy ügy az egész...
- Nem baj. Érdekel. Hallgatom. - nézett rám aztán várakozóan.
De én nem itt akartam megcsókolni, egy parkolóban...meg egy autóban, kicsit kényelmetlen lett volna, főleg ha tovább is megyünk egy csóknál. Bár abban is csak reménykedni mertem, hogy nem hajol majd el.
Körülbelül ezerszer adtam hálát istennek azért, hogy ilyen ügyetlenül eszik Kris, és hogy senki nem szólt neki.Meg a barátaimért is, akik szintén nem mondták el neki.
Egy pici folt adott löketet, ha ez nincs, akkor nem tudom, mikor lenne bátorságom közeledni felé. Valószínűleg soha. Így legalább majd ki tudom magyarázni, hogy csak a foltot akartam minél hatékonyabban eltüntetni. De ehhez egy sötét, csendes hely kell.


(Kris)


Tudtam, hogy szándékosan húzza az idegeimet, de Ő nem tudta, hogy mielőtt tükör után kutakodtam volna a táskámban, már megnéztem magam a visszapillantó tükörben. Csak reméltem, hogy majd nem csak úgy kiböki, hogy leettem magam az ebédlőben, hanem majd Ő tünteti el valahogyan...Mondjuk nem a kezével, hanem...De már nem volt időm végiggondolni, mert megérkeztünk, és Rob lefogta a kezeimet. Én kihúztam az enyémeket az övéi alól, hogy majd ha esetleg közeledne, tudjam őket használni, de nem közeledett. Nem is mondott semmit. Illetve azt, hogy nem nagy ügy. Nem tudtam eldönteni, hogy most akkor tényleg nem akar semmit csinálni, és csak úgy barátilag csesztetett egészen idáig, vagy még mindig basztatni akar, és mindjárt rám ugrik. Mindenesetre én nyitott voltam.
Rob kb. fél perc hallgatás után kipattant a kocsiból és átjött a én felemre is kinyitni az ajtót, most szépen kivártam, hogy nehogy megint baleset legyen a vége.
Miután kiszálltam, kézen fogott, és így mentünk be a plázába. Már meg sem lepődtem, hogy idehozott, nem pedig haza. De nem is érdekelt, azon gondolkodtam, hova rohan ennyire, és miért rángat maga után.
Átvágtunk az első emeleten, egészen a mozgólépcsőkig, majd a másodikon is eljátszotta ugyanezt, amikor elegem lett. A lépcső előtt a kezemet kiszakítottam az övéből és megálltam.

- Hova viszel?
- Majd megtudod, ha ott leszünk. Amúgy meg, jöttél te magadtól is.
Nem válaszoltam neki, szó nélkül elmentem mellette, és felszálltam a lépcsőre. Hátranéztem, hogy jön-e, de kár volt, mert pontosan előttem állt, azaz egy lépcsőfokkal lejjebb, de így egy magasságban volt az arcunk. Mélyen nézett a szemembe, és mintha gondolkozott volna valamin.
Nagyon bíztam benne, hogy ugyanazon, amin én. Reméltem, hogy nem valami üzletbe akar vinni, hanem esetleg a harmadik emeleti mosdóba, ahol felültetne a pultra, és végre nem lenne ott az a rohadt folt a számon, ami szerintem már rászáradt, alig bírtam visszafogni magam, hogy ne nyúljak hozzá és buktassam le magam.
De hamarosan megtudtam, hová igyekeztünk annyira. Nem egy üzletbe, hál´ istennek. De nem is a mosdóba.