13. fejezet

Ime, itt van! Nem lett hosszú, de eseménydús, azt garantálom! =) A követkető majd egy Rob szemszög lesz, az eddig történteket foglalm majd össze az Ő szemszögéből, eddig a bizonyos esetig, amit majd most olvastok, aztán a következő utáni szintén egy Rob szemszög lesz, az pedig ennek a fejezetnek a Rob szemszöge :) Remélem megfelel, ha nem akkor azt írjátok meg komiban! Jó olvasást, puszi!

Ő is észrevehette, hogy egyáltalán nincs ellenemre az érintése, mert elmosolyodott. De most nem önelégülten. Vagyis nem CSAK önelégülten, majd megszólalt.  

- Mr. Tillman törit tanít neked igaz? – mi van? Hát én nem egészen erre számítottam. Azt hittem...igazából nem is tudom, mit hittem.

- Igen, holnap lesz vele óránk. Miért? – mondtam, miközben Ő még mindig a lábamat simogatta. Annyira jó érzés volt, muszály volt lehunynom  a szemeimet egy pillanatra.

-Kris! Figyelsz? – simított végig az arcomon. Azt hiszem ez a szemlehunyás kicsit tovább tartott, mint egy pillanat.

- Igen, figyelek. De mit is mondtál?- erre olyan édesen elmosolyodott, hogy nagyon meg kellett magam erőltetni, hogy ne kelljen még egyszer megkérdeznem mit mondott. Akkor tényleg hülyének nézne.

- Nekünk ma volt vele óránk, és azt hiszem nektek holnap fogja bejelenteni, hogy lesz egy egyhetes tábor.

- Milyen tábor? – egész jó lenne elmenni egy táborba. Már nem is emlékszem mikor voltam utoljára.

- Valamilyen színdarabra fognak embereket válogatni, ez alatt az egy hét alatt döntik el, hogy kik lesznek a szereplők. Valami csöpögős Love Story, de közben óriási buli is lesz az az egy hét, naponta pár órában jeleneteket kellene gyakorolni, meg eljátszani, de az esték többnyire bulizással fognak telni. Mi sem azért megyünk, hogy beválasszanak, hanem szórakozni. Hidd el, jó móka lesz!

- Ez nagyon úgy hangzik, mintha meg akarnál győzni. De szívesen elmegyek. Illetve, ha anya elenged. – teljesen feldobódtam ettől az egésztől.

- Ha szeretnéd megkérhetem apámat, hogy beszéljen vele.

- Ja, nem azért, nem szigorú, vagy ilyesmi, csak nem biztos, hogy van rá pénzünk. – szomorodtam el. De aztán kiűztem ezeket a gondolatokat a fejemből, majd csak meggyőzöm valahogy. Inkább felhúztam a lábaimat és Rob mellé térdeltem. Nem tudom mit gondolt, meddig bírom majd ép ésszel a simogatását?

- Kösz, hogy elmondtad!

- Nincs mit! – már megint ez a mosoly! –És? Hogy tetszik a ház?

- Gyönyörű! És nagyon nagy! – néztem megint körbe. Elképesztő. Valószínű, hogy Claire rendezte be.

- Körbevezesselek? – kérdezte, amint meglátta, hogy mennyire tetszik. Mármint a ház. Nem Ő. Ő nem. Bassza meg!!

- Lehet?? – bólogatott, ezért felbátorodtam – Igen, szeretném!

Felállt, és kezét nyújtotta, én pedig a segítségével keltem fel a kanapéról. Nem igazán akartam elengedni a kezét, lehet, hogy ezzel ő is így volt, mert miután felkeltem, csak erősebben szorította, úgy indultunk el. Az alsó szinten volt még egy konyha, egy vendégszoba, és egy fürdőszoba.

Felmentünk az emeletre, még mindig kézenfogva, az első ajtót valamiért kihagyta, de nem kérdeztem rá, miért. Aztán elmondta, hogy az a szülei hálószobája, és igazából Ő nem mer bemenni oda, hátha valami OLYASMIT talál bent. Hát ekkor azt hittem megfulladok a nevetéstől.

- És mégis mire gondolsz? Korbács? – közben bementünk a harmadik ajtón, illetve ő tolt engem be, mert már alig bírtam menni a nevetéstől, de azt láttam, hogy ez az ő szobája. Illetve sejtettem, de igazam lett. – Vagy esetleg valamilyen jelmez?

- Jó, mostmár abba lehet hagyni! – szólt rám morcosan.

- Csipeszek? Tudod...MELLBIMBÓRA!

- Hé! Állj le!

- Ne, várj! Kezdek belejönni! Pornókazetták, tükör az ágy felett. – közben leült az ágyra, majd mikor kifogytam a hülyeségeimből, én is mellé telepedtem. Nagyon el volt kámpicsorodva a lelkem, megkérdeztem mi baja. – Mi az?

- Semmi. Csak, annyira azért nem volt vicces.

 - Most komolyan megsértődtél? Ne már! Hallod? Sajnálom, nem akartalak megbántani. – mentegettem magam.

Eszembe sem jutott, hogy csak megjátssza magát, pedig így volt. Elkezdett harsányan nevetni, én meg úgy néztem rá, mintha most jött volna a diliházból.

- Ne nézz így! Hé, nem gondoltam volna, hogy így át tudlak verni!

- Te disznó! – mondtam, mejd az oldalába nyomtam két ujjam. Tudtam, hogy mennyire kellemeten érzés, de most megérdemelte. Viszont arra nem számítottam, hogy viszonozza, nem is akárhogy. Már akkor megijedtem, mikor olyan elszántan nézett rám, aztán egyszercsak azt vettem észre, hogy hanyatt döntött az ágyon, a lábaim közé fekszik és eszeveszettül csikizni kezd. Próbáltam eltolni, de a nevetés sem segített ebben, aztán ezt a lehetőséget akkor vetettem el végleg, amikor egyik kezével mindkét karomat a fejem fölé szorította. De akkor már nem csikizett tovább. A másik keze a derekamra simult, majd a szemembe nézett. Még mindig kapkodtam a levegőt, ki gondolta, hogy a sikongatás ennyire kimeríti az embert?

Végigsimított az arcomon, majd megszólalt (minek beszél ez ennyit?):

- Most mi lesz? – kérdezte suttogva. Mi lenne? Hát nem is tudom...

- Csókolj meg! Kérlek! – es sem volt több, mint erőtlen suttogás, de megtette, amire kértem.

Viszont az egész nem tartott tovább egy pillanatnál, a szája éppen csak érintette az enyémet, Rob felkelt, és elfordult tőlem. Pont mint tegnap nálunk. Viszont ez alatt az egy nap alatt sok minden változott. Most nem futottam el. Mögé másztam, és végigsimítottam a vállán.

- Mi a baj? Már nem akarod? – kérdeztem, félve a választól. Hogy is gondolhattam, hogy ennyi elutasítás után még...esetleg...szóval, hogy...KÍVÁN ENGEM??? Mekkora hülye vagyok! – Sajnálom. – mondtam aztán, mert hallgatott, ebből gondoltam a nemleges választ, de azt meg nem akartam a saját fülemmel hallani.

- Kristen! Már hogyne akarnám? – feltérdelt az ágyra velem szembe – Csak tudom, hogy úgyis leállítanál. Illetve, eddig mindig ez történt. És, tudod ez nem igazán tesz jót az önbizalmamnak! Így inkább én állok le, mielőtt még megint rúgsz egyet rajtam.

- Micsoda? Egyszerűen csak félsz, hogy elutasítalak?

- Miért, talán nem így lett volna?

- De, valószínűleg igen. Bocs, igazad van. – hajtottam le a fejem.

- De miért? Miért nem kellek neked?

A picsába! Ezek szerint nem tudja, hogy szűz vagyok? De hát a múltkori beszólása! Vagy most mi van? Csak nem gondolja azt, hogy egy egyéjszakás kaland során akarom elveszteni a szüzességem? Ennyire nem lehet érzéketlen! És ha tényleg nem az, akkor esetleg többet akar, mint egyetlen alkalmat?  Ezt muszály tisztáznom vele.

- Nem válaszolsz? Szóval tényleg nem akarsz. Pedig nekem úgy tűnt...hogy...esetleg ...- láttam, hogy küzd a szavakkal, ezért segítettem neki.

- Kívánlak? – erre kikerekedtek a szemei, gondolom azért, mert ezt még nem hallotta a számból. – Igenis kívánlak, tudod? Szóval megnyugodhatsz, nem esett csorba az egódon! – vetettem a szemére.

- Akkor? Mi tart vissza? Hmm? Te is akarod, én is akarom, itt egy ágy... Mit szólsz? – vonta fel a szemöldökét, közben egyre közelebb jött a térdén mászva.

Ha jobban belegondolok, végülis, miért ne? Megtehetem, nem? Tényleg itt egy ágy. És mindketten akarjuk.

- Akkor hajrá! – mondtam, és az ajkaimba haraptam.

A nyaka köré kulcsoltam a kezeimet, így vontam magamhoz még közelebb, majd megcsókoltam. Hihetetlenül jól csókol, egyszerűen alig bírtam abbahagyni, de muszály volt, mert már majd´ megfulladtam. Rob rögtön áttért a nyakam kényeztetésére, közben a pólómat gyűrte egyre feljebb. Ahogy az ujjai hozzáértek a meztelen bőrömhöz, úgy éreztem, menten felgyulladok. Akartam Őt, mindennél jobban. Mikor elengedett egy pillanatra, szinte agybajt  kaptam, hogy miért csinálja ezt, de aztán láttam, hogy csak a felsőjétől akart megszabadulni Majd mikor elhajította az egyik sarokba, jelezte, hogy az én pólóm is elég felesleges, ezért felemeltem a karjaimat, Ő pedig megszabadított tőle. Ezt is elhajította valahová, majd végigmért. Nyelt egy nagyot, de továbbra is megbabonázva nézte a testemet, ahol már fedetlen voltam. Egy pillanatra megijedtem, hogy talán azért néz ennyire, mert nem tetszem neki, vagy esetleg másra számított, de mintha olvasna a gondolataimban, azt mondta:

- Csodálatos vagy!

Majd megszabadult a nadrágjától is, én pedig alaposan megvizsgáltam a testét. Tökéletes volt. Nekem biztosan. Mikor látta, mennyire bámulom, elmosolyodott és hátradöntött az ágyon. A testem minden centijét alaposan végigjárta az ujjaival, közben annyira hevesen csókolt, mintha az élete múlna rajta. Aztán megint rátért a nyakamra, közben a nadrágom gombjait gombolgatta. A cipzár is gyorsan lent volt, de egyelőre nem ment tovább. Nem is bántam, mert amikor a mellemet kezdte a melltartón keresztül csókolgatni és kényeztetni, a másik kezével pedig araszolt egyre lejjebb...és lejjebb...akkor megint kapcsolt a piros lámpa. Hiszen nem is tudja, hogy szűz vagyok! Legalábbis nekem ez jött le! Mi van, ha a múltkor csak úgy beletrafált, és nem is gondolta komolyan? Muszály szólnom neki, mert ha nem tudja, akkor valószínű, hogy nem fog rám vigyázni, és ugyanazt teszi majd velem, amit a többi libával.

Gyorsan elkaptam a kezét, ami a bugyim szélénél járt, mire felkapta fejét. A kezére támaszkodva feljebb kúszott, hogy egymással szemben legyünk.

- Mi a baj? Valamit rosszul csináltam?

- Nem. – elég nehéz volt beszélnem, mert így a kőkemény vágya az ágyékomnak nyomódott, de azért sikerült megállnom, hogy nem mozdítsam meg a csípőm. Nehezen, de sikerült. Csak az a baj, hogy ezt helyettem megtette Rob. Kélyesen felnyögtem, de aztán eszembe jutott, hogy miért is állítottam le az előbb. – Állj! Neh....csináld!

-Csináljam? Vagy ne? Kristen beszélj világosan az istenért! – kezdett dühbe gurulni.

Viszont az a baj, hogy fogalma sincs róla, hogy miatta nem tudok beszélni! Ha várna egy fél percet, talán ki tudnám nyögni azt az egy mondatot, amit szeretnék. Szerencsére megállt, így végre ki tudtam nyögni:

- Én szűz vagyok!

De ami ezután történt, arra nem számítottam.

12. fejezet

Rövid lett, bocsi :)

Az úton csendben ültünk, bár arról volt szó, hogy útközben fogunk beszélgetni. Egyszerűen nem jött ki szó a torkomon. Végig csak őt figyeltem. A hosszú ujjait, ahogy a kormányt  fogja, a bozontos haját, ami ezerfelé áll a feje tetején, az ajkait, amelyek nem is olyan rég még az enyémeket kényeztették.

- Kristen! Hahó! Megérkeztünk! – észre sem vettem, hogy közben leállította a motort és leparkolt.

- Oh. Oké. – szuper, ennél többet nem bírtam volna kinyögni?

Rob kiszállt a kocsiból, majd átjött az én felemre is, valószínűleg az ajtót akarta kinyitni, de mivel én nem szoktam meg az ilyesmit, jól nekibasztam a kezének az ajtót. Mikor ezt észrevettem, rögtön kipattantam a kocsiból.

- Úristen, bocsi, én nem akartam, tényleg! Nagyon fáj? Annyira saj...- de már nem tudtam befejezni, mert megláttam hol vagyunk.

- Nem arról volt szó, hogy hazaviszel? – kérdeztem vádlón.

- De igen. – mondta teljes nyugalommal.

-És?

-És én haza is hoztalak. Arról nem volt szó, hogy melyikünkhöz. – próbált vigyorogni, de a fájdalomtól nem igazán ment neki.

- Szóval itt laksz? Szép ház. Most már haza is vihetnél. Hozzánk. – mondtam neki teljes közönnyel.

- Ne már! Ha már elhoztalak, legalább gyere be! – kérlelt boci szemekkel. – Barátok vagyunk nem? Bízhatsz bennem! És még különben sem mondtam el mindent. – mondta, majd elkezdett a ház felé terelgetni. Én pedig mentem. Bár nem voltam benne biztos, hogy nem ugrik rám azonnal, amint beérünk a házba, de a kíváncsiságom erősebb volt. Különben sem lett volna annyira ellenemre a ,,rámugrósdi´´. De mit is beszélek? Csak beszéletni jöttünk. Ennyi. Beszélgetni fogunk.

Beléptünk a házba, és rögtön egy óriási nappali tárult elém. Kívülről nem is tűnik ilyen nagynak a ház.

- Te jó ég, Rob! Ez hatalmas! Még soha nem láttam ekkorát! – Istenem. Ez túl kétértelmű volt.

- Meghiszem azt! – mostmár tényleg vigyorgott.

- Csak semmi OLYASMI! – csaptam a mellkasára, de csak nem bírta abbahagyni a vigyorgást.

Leültem a nagy kanapé szélére, és a karfár támaszkodtam, a lábaimat pedig felhúzam magam mellé. Rob rögtön odajött, leült mellém, a lábaimat pedig az ölébe vette. Még jó, hogy hosszúnadrág volt rajtam, mert már úgy is perzselt az éirntése, bele sem merek gondolni, mi lett volna, ha a csupasz bőrömet érinti. Illetve akkor belegondoltam, és már a gondolatba is belerázkódtam. Sajnos Robnak is feltűnt.

- Mi az? Fázol?

- Nem. Inkább melegem van. – válaszoltam, és levettem a dzsekimet. Egy rövidujjú testresimuló fekete póló volt rajtam. Rob rögtön végigjáratta rajtam a szemét. Töbször is. – Szóval, akkor elmondod, hogy miért zavar az, ha Joe-val vagyok?

- Mert...mert Joe nem olyna, amilyennek gondolod. Egyáltalán nem. Nem jó fiú.

- Aha. Akkor most azt akarod mondani, hogy te vagy az? – mosolyogtam ezen a képtelenségen. Lehet, hogy Joe nem az, de Rob még annyira sem. Hiába szeretem. NEM! Nem szeretem!! A barátom. Csak egy barát. Bassza meg!

- Nem. Én sem vagyok feltétlenül jó fiú. De azért annyira rossz sem. Szóval, mint már mondtam, Cindy Joe-val csalt meg. Nem tudtam megbocsátani. Joe-nak. Cindy-nek igen. Joe-val akkor egész jóban voltunk, ezért nem tudtam neki megbocsátani. Inkább a lányt válsztottam helyette. És jól is tettem. Illetve, lehet, hogy nem annyira, inkább szakíthattam volna vele, de hát szerettem! Legalábbis...- már tudtam mi a mondta befejezése, ezért a szavába vágtam.

- ...akkor azt hitted, az a szerelem. – erre halványan elmososlyodott - És most? Úgy látod, hogy nem voltál az? Szerelmes?

- Nem. Egyáltalán nem voltam az. Mostmár tudom. – nézett a szemembe. Annyira rabule ejtettek a szemei, hogy féltem, hogyha nem kapom el azonnal a tekintetem, valami olyasmit teszek, amit biztosan megbánok. De nem bírtam máshová nézni.

A kezei, amik eddig a lábszáramon nyugodtak, elindultak a cipőim felé, és levette őket. Kicsit furcsálltam, mert nem szólt, hogy le kéne venni, mielőtt bejöttünk. De lehet, hogy csak elfelejtette, és most jutott eszébe.

Amikor a tekintetét kiszakította az enyémből, hirtelen hiányérzetem támadt. A kezei ismét a lábszáramon voltak, de mostmár simogatott. Aztán az egyik kezével elindult egyre feljebb, már a térdemnél járt, amikor egyszercsak megállt. Igaz, hogy a piros lámpa végig ott villogott a fejemben, de most mégis megijedtem, hogy abbahagyta. Ijedten kaptam rá a tekintetem, és Ő is észrevehette, hogy egyáltalán nincs ellenemre az érintése, mert elmosolyodott. De most nem önelégülten. Vagyis nem CSAK önelégülten, majd megszólalt. 

11. fejezet

És íme, megérkezett a 11. fejezet. Nem lett hosszú, de remélem holnap is tudok hozni legalább ennyit :) Jó olvasást, bár szerintem most nem lett valami jó...

Már a falnál álltam, ő pedig teljesen hozzám simult, majd megycsókolt. Először csak lágyan simogatta az ajkaival az enyémeket, majd mikor jeleztem, hogy ez nekem nem elég, azonnal kapcsolt, és már a nyelveink is teljes összhangban mozogtak.

Már percek óta csókolóztunk, mikor valaki benyitott az ajtón. Először nem láttam ki az, mert Robbal rögtön szétrebbentünk, és elfordultam, de mikor meghallottam a torokköszörülést kénytelen voltam odanézni, és rájönni, hogy Joe áll az ajtóban. De mégis mit keres ő itt?

- Bocs, látom zavarok. Csak ezért jöttem. – mondta, közben lekapott a polcról egy ilyen izét…mi az a… mindegy, leszarom! Szegény nagyon szomorúnak és csalódottnak tűnt. De azért nem jobban, mint Rob. Nem is értem…

Végre, egyszer az életben kialakulhatott volna valami egy rendes sráccal, de nekem ezt is el kell baszni. És persze itt van Rob is… Neki miért kell ilyennek lennie? Ilyen bunkónak? Én szívesen lennék vele is, ha nem lenne ilyen paraszt. Igazából még így is szívesen lennék vele… A francba Kristen! Hogy mondhatok ilyet? Többször is elmondta, hogy nem akar tőlem semmit. Illetve csak AZT.  

Most mégsem volt anyira követelőző, mint szokott. Most gyengéd volt a csókja, és mintha éreztem volna benne valami mást is, de fogalmam sincs, hogy mit. Valami mást…

Aztán közelebb jött és a hátamat kezdte el simogatni. Vagyis inkább csak cirógatni, mint egy kiscicát. Valószínű, hogy azért, mert még mindig megkövülve bámultam az ajtót, amit Joe becsapott, miután kiment. Kezdtem magamhoz térni, majd felkuncogtam, mert csikizett, ahogy Rob hosszú ujjai finoman érintettek, még ha ruhán keresztül is. Felé fordultam, közben megfogtam a karjá, nehogy esetleg folytassa máshol is… Tőle kitelik.

Csak a mellkasát néztem, miközben még mindig a karját fogtam, ő pedig nem vette ki azt a kezemből, a másik kezével pedig eltűrte az arcomból a hajamat, majd felemelte a fejemet az államnál fogva, így a szemébe kellett néznem. Olyan meghitt pillanat volt, legszívesebben örökre úgy maradtam volna. De ezután valami még jobb következett.

-Kris!- nem tudtam mit mondtani, csak hümmögtem egyet, hogy tudja, figyelek. – Én sajnálom. Mindent sajnálok. Azt, hogy megbántottalak. Sokszor. Sajnálom.

Én meg csak bámultam rá. Nem tudom elfelejteni azt a sok mindent, amivel megbántott. Egyszerűen nem tudom neki azt mondani, hogy felejtsük el, vagy hogy megbocsátok. Egyszerűen nem megy. Csak néztem magam elé. Már megint a mellkasát, mert időközben ismét lehajtottam a fejemet.

- Nem tudod megbocsátani igaz? – erre ismét a szemébe néztem, de még mindig nem mondtam semmit. Egyszerűen nem jutott eszembe semmi. Miért vagyok ennyire hülye? – Mit tegyek, hogy el tudd felejteni és tiszta lappal kezdjük? – erre aztán már én is tudtam mit mondani.

-Mit kezdjünk újra? – miről gagyog?

- A kettőnk kapcsolatát.

-Milyen kapcsolatot? – kérdeztem értetlenkedve.

- Én, arra gondoltam, hogy esetleg megpróbálhatnánk békét kötni. Én nem nyomulok, te meg nem ütsz le. – nevetett. Ezen nekem is muszály volt nevetnem.

- Rendben. – elengedtem a karját, majd Ő rögtön a kezét nyújtotta felém. Kezet fogtunk, aztán külön-külön kiosontunk a folyosóra. De még mielőtt túl messzire mentem volna, Rob visszahúzott, és azt mondta:

-Akkor barátok ugye? Szóval hívhatlak Kris-nek?

-Hívhatsz. – mosolyogtam.

Visszamentem az ebédlőbe, ahol mindenki kíváncsi tekintettel figyelt. Valószínűleg azért, mert kézenfogva mentünk ki Robbal. Lehettem volna körültekintőbb is. De mindegy, már barátok vagyunk. De elég nekem ez? Miért nem örülök, hogy már nem fog rám mászni? Miért?

Mikor visszaértem az asztalunkhoz, Rob is pont belépett az ajtón, egyenesen rám nézett, majd az asztalunkhoz jött.

-Lányok, azt hiszem van még elég hely a mi asztalunknál hármótoknak!

-Tessék?- kérdezte Nikki.

- Ugyan, gyertek már át! Egyesítsük a két bandát – vigyorgott.

-Ez jó ötlet haver! Csaknem együtt okoskodtátok ki? – szólt át Kellan a másik asztaltól.

Rob meg én csak vigyorogni tudtunk.

Átültünk a fiúk asztalához és ahogy észrevettem, nem is olyan gázak, mint azt gondoltam. Sőt, egész jófejek. Ash és Kellan nagyon jól elszórakoztatták egymást, Nikki meg Jacksonnal találta meg a közös hangot. Kiderült, hogy Taylor barátjukat kirúgták a suliból, azt viszont nem árulták el, hogy miért. Érdekes, Ash és Nikki tudtak róla, nekem mégsem mondtak semmit erről. De mindegy is. Mivel mindenki párokban beszélgetett, én meg Rob mellett ültem, nem volt más választásom, csak vele csevegni, persze ha nem akartam az egész szünetben az ablakon kibámulni.

- Szóval, mostmár elárulod, hogy miért voltál, vagyis vagy olyan szomorú? – kérdeztem.

- Nem vagyok szomorú. – nah, persze…

- Én meg majd el is hiszem. Ha nem akarod elmondani azt mondd, de ne hazudj, légyszives!

- Bocs. Hülyeség az egész, ne is figyelj rám!

- Már barátok vagyunk, nem? Nyugodtan elmondhatod! – nem mondott semmit, ebből arra következtettem, hogy van valami köze hozzám is a dolognak – Velem kapcsolatos? – erre mérgesen rám emelte a tekintetét a tányérjáról.

- Miért gondolod, hogy minden rólad szól? – de nem hatott meg a sértődött Robcika, még mindig vártam a válaszát. Igazság szerint már tudtam is.

-Szóval igen. Mi a bűnöm?

- Ne mondd, hogy nem tudod!

- Mit is kéne tudnom?

- Mondtam már, hagyjuk!

- Kérlek, mondd el! – néztem rá könyörgő szemekkel.

- Csak…Joe. – mondta ki nagy nehezen.

- Ezt most nem értem. – értetlenkedtem. És tényleg nem értettem.

- Hát persze, hogy nem. – mondta megvetően.

-Akkor magyarázd el! – kértem.

- Már nincs rá idő. – mondta, azzal felállt és ott hagyott. És valóban, abban a pillanatban csengettek be. Szuper. A legjobbkor…

De mostmár tudom, hogy hol lesznek suli után. És mostantól mi is ott leszünk  kapuban a csajokkal, ott muszály találkoznunk, és akkor megbeszéljük. Muszály megbeszélni! Muszály rájönnöm, hogy miért érdekli Joe. Miért volt miatta szomorú?

*

Az órának hamarabb lett vége, mint azt gondoltam. Illetve ugyanolyan hosszú volt, de most gyorsabban telt az idő. Talán túl gyorsan is. Nikki-vel és Ash-el mentünk a kapu felé, a srácok tényleg ott voltak, ahogy arra számítottam. Viszont Robot kiszúrtam egy padon, valamivel arrébb, ahogy a gondolataiba temetkezve ül egy padon.

-Lányok, menjetek csak, nekem még van egy kis dolgom.

- Oké, értem én.- kacsintott Nikki.

Leültem Rob mellé a padra, mire felém fordult, de rögtön nézte is tovább azt az érdekes követ a földön. Miért játssza el mindig ugyanezt?

- Mi bánt? Elmondod végre?

- Már mondtam.

- Nem. Csak annyit mondtál, hogy Joe. Nézd, én megadtam a lehetőséget, hogy ha nem szerenéd, akkor ne mondd el, de már elkezdted, úgyhogy illene befejezni.

- Volt egyszer egy barátnőm. – nyögte ki nagy nehezen, majdnem közbeszóltam, hogy : ,, Nem mondod?´´ de aztán inkább hagytam, mert féltem, hogy nem tudná folytatni. – Cindy-nek hívták. Illetve hívják, mert nem halt meg, vagy ilyesmi. Csak elment egy másik iskolába. Az ország másik végébe. -  itt ha lehet, még szomorúbb lett.

- Szeretted?

- Igen. Legalábbis akkor azt hittem az a szerelem. De megcsalt. Joe-val.

- Oh. De azt még mindig nem értem, hogy miért nem akartad, hogy én Joe-val legyek? Cindy a barátnőd volt, de én…

- Mondtam, felejtsd el!

- Várj csak! Te…te féltékeny vagy?

-Én…nem. Miért? Ne forgasd ki a szavaimat! Amúgy meg, mi van most köztetek?

- Mármint Joe-val? Semmi. Gondolom azt a jelenetet a szertárban eléggé félreértelmezhette.

- Szerintem nem nagyon volt azon mit félreértelmezni.

- Ezt hogy érted?

- Hazavigyelek? Útközben megbeszélhetjük.

-Oké.

Majd elköszöntünk a többiektől és beszálltunk a kocsijába.

10. fejezet

Mmmm.... Nah, nem tudom, hogy milyen lett, szerintem mondjuk...hát nem is tudom. Döntsétek el inkább ti! J Am=ugy kérdezte valaki kommentben, hogy mi volt Richar és MamaStew szándéka ezzel a szobába-felküldés dologgal. Mindössze annyi, hogy béküljenek ki, de hát arra nem gondoltak, hogy még jobban bonyolítják majd a helyzetet J

Nah, de irány olvasni!!

Reggel első dolgom volt megnézni, hogy anya otthon van-e. Nem volt. Hála istennek. Legalább nem kell megint meghallgatnom, hogy én mennyire szerelmes vagyok Robba. Pedig én nem is. Ááá, dehogy… Csak majd meghalok egyetlen csókjáért. Jaj, volt egy ilyen szám is nem? De nem tudom a szövegét. Bassza meg. Pedig kedvem lenne most énekelni. Meg táncolni. De egyedül vagyok, ki akadályozna meg ebben?

Így hát a reggelem ugrándozva telt, és boldogan. Aztán az indulás előtti tíz percben kapkodnom kellett, annyira elfeledkeztem mindenről. A picsába. Aztán eszembe jutott, hogy mi vár rám a suliban. Már egyáltalán nem voltam boldog. Csak lehangolt.

Kiléptem az ajtón, és rögtön nem láttam semmit. A nap vakítóan tűzött. Vissza kellett mennem a napszemüvegemért. Mikor elindultam láttam közeledni egy autót, de nem figyeltem rá. Ez csak egy autó. Csakhogy aztán megállt mellettem, és láttam ki ül benne.

Joe volt az.

- Kristen! Jó reggelt!

-Szia. – köszöntem kissé félősen, nem tudom, hogy mit gondol rólam, hogy érez.

- Ne félj, szállj csak be, elviszlek a suliba, közben beszélgessünk!

-Oké.-kedves fiúnak ismertem meg, nem árthat nekem, akármennyire is haragudhat azok után, amiket Rob mondott rólam. Miután beszálltam, rögtön megkérdeztem:

- Hol voltál eddig?

- A nagyszüleimnél.

-Miért mentél el?

- Mert…kicsit ki kellett kapcsolódnom.

- A nyári szünet után 3 nappal?

-Igen. Illetve nem. –kérdőn néztem rá. Közben megérkeztünk, de mivel autóval jöttünk volt még időnk, ezért bent maradtunk a kocsiban. – Miattad. Én nem tudom mi ez, Kris. Még soha nem éreztem ilyet. És tudom, hogy amit Rob mondott mind hazugság. Tudom. Legalábbis én nem olyannak ismertelek meg, aki…

- Igen, tudom. Nem is vagyok olyan. – mondtam és halványan elmosolyodtam.

- Tudtam én. – mosolygott mostmár ő is. – És…

-És?

- Akkor most mi lesz? Úgy értem velünk. Már látni sem akarsz többé igaz?

-Dehogyisnem! Csak, talán egy ideig még nem kéne erőltetni ezt a járás dolgot. Én is kedvellek, de először alaposabban is meg kellene egymást ismernünk. Töltsünk együtt több időt.

- Mint például az ebédszünet? Tudom, hogy bunkó voltam, amikor mindig leléptem. Bocs.

- Igen, tényleg furcsa volt. – mondtam, majd a kezemre tette az övét. Rámosolyogtam, ő pedig vissza. De semmi kedvem nem volt most megcsókolni. Inkább majd, ha kialakult valami köztünk. – És, amíg nem ismertük meg egymást teljesen, lehetnénk csak barátok. Rendben?

- Hát, ha muszály… Legyen! – és beleegyezően bólintott, majd felemelte a kezemet és egy puszit nyomott a kézfejemre.

 Kiszálltunk az autóból, és Ő, már megint ott volt. Hát hol az isten faszában lenne? Persze az egész jelenetet végig nézte. Szuper. Komolyan, ennél jobb már nem is lehetne…

Szerencsére most nem csinált semmit, mikor elmentünk mellette, csak szomorúan nézett egy pontot a cipőjén. Vajon miért szomorú? Bárcsak elmondaná. És akkor megvigasztalhatnám…és akkor… Elég Kristen! Hagyd abba a fantáziálgatást. Főleg azért, mert most a barátnőiddel kell beszélned.

-Sziasztok!

-Szia, picinkó! – köszöntek egyszerre.

-Nem is vagyok pici! – modtam tettetett sértődöttséggel.

- Jah, nem, csak apró… - mondta Nikki.

-Nah, és milyen volt a hétvégéd?

-Szar. Robék átjöttek hozzánk vacsorára, mert kiderült, hogy az apja az anyám főnöke. Aztán felküldtek a szobámba vele, és…és…

-És??? – sürgetett Nikki.

- Megcsókolt. Aztán elfutottam. Az utcára. Minél messzebb akartam tőle kerülni, csakhogy utánam jött. Aztán mégegyszer megcsókoltam, visszamentünk a házba, ők pedig hazamentek. Aztán anyám előállt azzal, hogy én szerelmes vagyok Robba.

-És? – kérdezte most Ash.

-Mit és?

- Hát, hogy nem vagy az? Szerelmes?

- Jaj, lányok én nem tudom! – közben lerogytam egy padra. Mellém telepedtek mind a ketten, de pont akkor mentek el előttünk Ők is. Rob még mindig szomorú volt, a szeméből pedig csalódottság áradt, amikor rám nézett. Sajnáltam. Nem akartam, hogy rosszul érezze magát. Főleg ne miattam. Eldöntöttem, hogy beszélni fogok vele. Még ma. Valamelyik szünetben.

*

Ebédszünetig nem futottam össze vele, de gondoltam ha már úgyis ott ül a mellettünk levő asztalnál, kihasználom az alkalmat. Joe most is kint volt, lehet, hogy rám várt, mert megbeszéltük, hogy együtt leszünk, de nem érdekelt. Legalábbis most nem. Mennyi lehet az a beszélgetés? Max 5 perc. Legalábbis akkor még ezt gondoltam…

Az ebédlőben rögtön Robhoz mentem, mögé álltam és egyik kezemet a vállára tettem.

-Szia – köszöntem halkan.

- Szia.- felnézett egy pillanatra, de rögtön piszkálta is tovább az ételt maga előtt. De nem adtam fel.

- Beszélhetnénk?

- Azt hittem tegnap megállapodtunk abban, hogy soha. – még mindig nem nézett rám.

- Nem, egyáltalán nem állapodtunk meg semmiben, ez csak a te agyszüleméned. – mondtam mostmár normál hangon. És egy kissé mérgesen.

- Miről kéne nekünk beszélni?- néett mosmár rám, és felém is fordult egész testével.

- Ne itt. – mondtam, és megragadtam az egyik kezét, és elkezdtem húzni.

Jött utánam. Kivezettem a folyosóra, alig volt egy ket ember itt-ott, valószínűleg mindenki ebédel. Viszont arra nem számítottam, hogy az ajtó, ami mellett megálltunk egy kis szertárra nyílik, ahová Rob rögtön be is lökött. Illetve csak megtolt egy kicsit, mentem én magamtól is. Nem tudom miértvan az, hogyha vele lehetek, akkor bármire képes vagyok.

- Itt jó lesz? – kérdezte.

- Igen…azt hiszem. És csak hogy tudd, én tényleg beszélgetni szeretnék. Mielőtt még rám ugrasz.

-Oh…-ezek szerint jól tettem, hogy figyelmeztettem.

- Igen. Szóval, én csak meg akartam kérdezni, hogy hogy vagy?

- Jól. Miért? És most komolyan ezért ráncigáltál ide?

- Először is: látom, hogy nem vagy jól. Másodszor: azért, mert rossz, hogy így látlak. – a picsába, most ezt komolyan kimondtam? HÁT PERSZE HOGY KI…. – Harmadszor pedig: nem én ráncigáltalak ide, nekem elég lett volna a folyosó is, de valaki ismét igencsak félreértelmezte a szándékaimat.

-Tényleg? – mondta, majd közelebb jött. O-ó. Csak ne jöjjön közelebb! Ne! De… 

10. fejezet részlet :)

Így hát a reggelem ugrándozva telt, és boldogan. Aztán az indulás előtti tíz percben kapkodnom kellett, annyira elfeledkeztem mindenről. A picsába. Aztán eszembe jutott, hogy mi vár rám a suliban. Már egyáltalán nem voltam boldog. Csak lehangolt.

Kiléptem az ajtón, és rögtön nem láttam semmit. A nap vakítóan tűzött. Vissza kellett mennem a napszemüvegemért. Mikor elindultam láttam közeledni egy autót, de nem figyeltem rá. Ez csak egy autó. Csakhogy aztán megállt mellettem, és megláttam ki ül benne.

9. fejezet

Bementem a szobámba, majd miután Rob is bejött, becsuktam magunk mögött az ajtót.

- Nem kéne inkább bezárni?-mosolygott féloldalasan.

-Már miért kéne?- néztem rá értetlenül.

-Hát, nem is tudom. Miért hívtál fel? –mi van?

Ez komolyan azt kézelte, hogy felkínáltam magam neki? Az istenért, a szüleink lent vannak a földszinten!

-Te teljesen bolond vagy!- közben elmentem mellette, és elfeküdtem az ágyamon.

Talán rossz döntés volt, mert rögtön mellém feküdt. De hát hova mentem volna, talán üljek a földre? Különben is, egész nap talpon voltam!

Közben Rob egyre közelebb jött, mígnem félig már rajtam feküdt, és az ajkaink csak pár centire voltak egymástól.

-Biztosan nem zárod be azt az ajtót? Bár, nekem így is jó...-mondta, majd végig simított az oldalamon, közben én a nyakára simítottam a kezemet, az ajkai egyre csak közelítettek, majd behunytam a szemem, és átadtam magam az élménynek.

Megcsókolt, végre, valahára. Rájöttem, hogy ez volt az, amit már az elejétől fogva vártam. Nyelvünk teljes összhangban mozgott, mire megszólalt a vészcsengő! Csak meg akar dönteni, és most itt van neki az alkalom! ÉN kínáltam neki az alkalmat! Amint ezt felismertem, azonnal eltoltam magamtól.

-Hagyjál! – lihegtem, és próbáltam helyrehozni a légzésem.

-Miért?-mondta vágytól izzó szemmel – Akarlak! Annyira kívánatos vagy!

Közben megint végig simított az oldalamon, mire én felpattantam az ágyból, és az ágy mellett álltam, őt bámulva. Egyszerűen nem tudtam róla levenni a szemem. Térdenállva közeledett felém, a derekamnál fogva visszahúzott magához, majd hátradöntött az ágyon.

Mostmár nem voltam erős. Csak hagytam magam. Csináljon amit akar. Addig úgysem hagy békén. Próbáltam teljesen érzelemmentes lenni, nehéz volt, de sikerült, tudtam, hogy ez az egyetlen esélyem, hogy békén hagyjon. Ha nem csinálok semmit. Nem csókoltam vissza, lényegében csak feküdtem ott, mint egy darab fa, ő pedig csókolgatott. Végig csókolta kezemet, majd a nyakamat, de amint ránézett az arcomra, mindent abbahagyott. Leszállt rólam, és elfordult. Kihasználtam az alkalmat, és kimentem a szobából.

Fogalmam sem volt, hová mehetnék, csak a lábaim vittek. Nem tudtam mit csinálok, csak lementem a nappaliba anyáékhoz.

-Anya! –mondtam elcsukló hangon, éreztem, hogy sírni fogok.- El akarok menni!

Fogalmam sem volt róla mit beszélek. Csak úgy jött.

-Mi a baj kicsim?-mindhárman rémülten néztek rám.

- Rob bántott? – kérdezte Mrs. Pattinson.

Ahogy meghallottam Rob nevét, elfutottam. A kezembe kaptam egy cipőt, és egy kabátot, és elfutottam. Fogalmam sincs, miért borultam ki ennyire. Fogalmam sincs, mit érzek Rob iránt. Egyszerűen csak FOGALMAM SINCS!!!

És akkor vettem észre, hogy mivel nem figyeltem semmire, a cipő ugyan szerencsére az én conversem, de a kabát nem az enyém. Hanem Robé. Ekkora pechem is csak nekem lehet. Gyorsan belebújtam, hogy legalább ne fázzak meg, és amint megéreztem az illatát, már egyáltalán nem akartam sírni. Abbahagytam  a futást is, inkább csak sétáltam, majd inkább megálltam, arra gondoltam, talán jobb lenne visszamenni. Anya biztosan nagyon aggódik értem. Igaz, kb. 5 perce futottam el, de akkor is. Sötét van, és alig vannak az utcákon. Elindultam visszafelé, de hirtelen egy mellkasba ütköztem...

Rob volt az. Nem tudtam megszólalni, viszont Ő annál inkább.

-Mégis mit képzelsz magadról, csak úgy eljösz otthonról? Az anyád teljesen szétaggódta magát. Ez nem egy kisváros, remélem tudod!

Majd megragadott a karomnál és elkezdett hazafelé húzni. De persze nem hagytam magam. A jó édes anyjával szórakozzon! Bár, tényleg aranyos az anyja...De mindegy! Akkor se velem!

-Mi közöd van hozzá? Miért érdekel annyira, hogy mi van velem?

-Mert...mert csak.

-Ez nem válasz.-mondtam, majd megálltam.

Elengedte a kezemet, és szembefordult velem.

-Miért álltál meg?

-Beszélgetni.

-Nem most fogunk beszélgetni.

-De, igenis most fogunk beszélgetni. Most, vagy soha.

-Akkor soha. Most örülsz? Na gyere! – már ragadta volna meg ismét a karomat, de nem hagytam rá neki időt, közelebb léptem, és megcsókoltam. Azonnal viszonozta. Most még job volt, mint az előbb az ágyban. Talán azért, mert most éreztem benne valamit. Valami törődést. Nem csak vágyat. És én még többet akartam ebből, mert ki tudja, mikor lesz megint ilyen alkalmam, ezért a nyaka köré kulcsoltam a karjaimat. De muszály volt elszakadnunk egymástól levegőhiány miatt. Nem mertem a szemébe nézni, csak elengedtem és elindultam hazafelé. Már semmi kedvem nem volt beszélni. Rob meg csak jött utánam.

Mikor visszaértünk a házba, anya a nyakamba ugrott, szinte megfojtott. Azt mondta, hogy ha elmentek a vendégeink, akkor el kell beszélgetnünk valamiről. Na vajon miről?

Nemsokára Robék tényleg elmentek, most nem adtak puszikat, szerintem minél hamarabb el akartak innen tűnni. Rob még visszanézett az ajtóból, de nem tudtam kiolvasni a tekintetéből semmit. Pedig annyira akartam...

*

Pár perccel később már a kanapén ültem, szemben velem anya.

- Kislányom. Tudnod kell, hogy én nagyon szeretlek, és soha nem tudnék neked ártani. Teljes mértékben megbízhatsz bennem.

-Tudom, és köszönöm! Én is szeretlek. – mondtam, és készültem is volna felállni, de nem hagyta, és a vállamnál fogva nyomott vissza a kanapéra.

- Kicsim, mi van veled és Robbal?

-Semmi...-de magam is hallottam a hangomon, hogy nem valami meggyőző...

- Most mondtam, hogy megbízhatsz bennem! Látom, hogy valami nincs rendben. Bántott téged? Talán lefeküdtetek?- az utolsó mondatán teljesen ledöbbentem. Meg sem bírtam szólalni, talán ő is észrevette, ezért rögtön folytatta:

- Tudom, hogy soha nem beszéltünk ilyesmiről, de nem szeretném, ha magadba folytanál dolgokat. Ha szeretnél beszélni, bármikor fordulhatsz hozzám. Most is nyugodtam mondd el, ami a szívedet nyomja! Mit tett veled az a fiú?

-Jaj, anya! Olyan nehéz ez...-modtam, közben a fejemet az ölébe hajtottam és a lábaimat pedig a kanapéra fektettem.

Kislány koromban szoktunk így beszélgetni. Olyan megnyugtató.

-Csak nyugodtan kicsim. Van időnk. – pedig már tíz óra volt.

Máskor már rég felküldött volna a szobámba.

- Az...az első nap - kezdtem bele nagy nehezen – tudod, amikor elestem, tőle kértem segítséget. És, igazából ez semmi, nem is tudom miért mondtam el, csak annyira... annyira...

- Megfogott? –mondta, miközben a hajamat simogatta.

- Igen. Pedig akkora seggfej! És én annyira gyűlölöm...azt, hogy kicsit sem gyűlölöm. Pedig már többször is a tudtomra adta, hogy csak ARRA kellek neki...

- De, ugye...

-Dehogyis! Még mindig szűz vagyok! –mondtam kissé lehangoltan.

-És ez miért baj?

-Anya! Szerintem én vagyok az egész suliban az egyedüli!

-Nem szégyen az kislányom!

-Tudom, tudom.

-Szóval, visszatérve Robra. Te mit érzel iránta?

-Én? Fogalmam sincs. Mármint nagyon jól néz ki, és annyira...annyira...

-Drágám, az utóbbi tíz percben, már kétszer nem találtad rá a szavakat. Segítek: beleszerettél.

Az utolsó szónál felpattantam anya öléből, és felszáguldottam a szobámba.

Ilyen nincs. Beleszerettem volna? Nem. Nem történhetett meg.

Hiszen egy bunkó. De milyen helyes bunkó... A picsába.

Ki kell űznöm a gondolataimból. Egyszer és mindenkorra.

De ha egyszer ott van minden nap előttem? A suliban állandóan összefutunk. Hogy lehetne így elfelejteni? Megmondom hogyan: SEHOGY!

De én azért megpróbálom. Ha eddig nem adtam meg magam neki, akkor ezután is kell, hogy maradjon bennem egy cseppnyi józan ész! Mindig volt erőm eltolni magamtól.

Eddig. De remélem, mostmár letett rólam....

Befeküdtem az ágyamba és megpróbáltam elaludni. De sehogy sem ment. Órákig csak forgolódtam, mire végre sikerült elaludnom.

8. fejezet

Itt is van :) nem lett hosszú, de holnap is kaptok, ígérem :) Persze csak ha meg lesz a 10 komi :) Remélem azért nem basz szét az ideg teljesen xD Addig is utáljatok! 

Nagyon örültem, hogy anya hagyott sokáig aludni, de még így sem volt kedvem felkelni, pedig már délután fél egy volt. Lassan, komótosan kikászálódtam az ágyból és kimentem a fürdőbe. Csak megmostam az arcomat, majd a vacsora előtt kifestem magam. Lementem az emeletről, de fordultam is vissza, mer eszembe jutott a cipőm. Egész nap abban kell lennem, hogy este ne süljek fel vele. Aztán lejöttem a lépcsőn a pizsamámban, egy elgáns magassarkúban. Szuperül nézhettem ki. Anyám szépen ki is nevetett, de megértette, hogy miért vettem fel.

Aztán egész délután a konyhában ügyködtünk, én kicsit lassabban a cipők miatt, de legalább segítettem. Egész nap csak a pizsimben voltam, anya is csak pólóban és melegítőben flangált. Végülis nem látja senki. A vacsora fél hétre volt megbeszélve, anya már fel hatkor elkezdett készülődni, én viszont csak 6-kor. Ráérünk nem? Minek úgy sietni?

Felvettem a szoknyát, egy rózsaszín melltartót, a blúzt és a cipőt pedig vissza. A hajamat kifésültem, egész jól nézett ki így is. De azért nem volt sokkal jobb, mint kócosan! Feldobtam egy kis alapozót meg púdert, majd szempillaspirált és kész is lettem. Az egész nem volt több 20 percnél. Ez is csak a sok csomó miatt, ami a hajamban volt. Mikor leértem a lépcsőn pont csengettek. Anyám már az ajtónál állt, a kosztümjében és nagyon jól nézett ki! Én is megnéztem magamat a tükörben, és meg kell hagyni, csinos voltam. Sőt, túl csinos is, át kellene vennem ezt a blúzt...De arra már nem volt időm, hogy felszaladjak, mert amint anya meglátta az arckifejezésemet, azonnal kitárta az ajtót. Hát kösz szépen, anya.

Mikor kinyitotta, az első akit megláttam Richard volt. Azaz Mr. Pattinson. Miért tegezem? A másik pedig Claire. MRS. PATTINSON! Kristen, fogd fel! Mr. és Mrs. Pattinson! Oké, azt hiszem menni fog!

-Jó estét, fáradjanak beljebb!- fogadta őket kedvesen anya.

-Jó napot! Vagyis estét! – bénáztam megint. De ez már nem meglepő. Viszont ők csak mosolyogtak. Egy nevetést hallottam csak a hátuk mögül. Gondoltam, hogy ki lehet az. És lám, tényleg jól gondoltam. Ott vigyorgott rajtam, mint valami....valami...

- Oh, ő itt Rob? –szakította félbe gondolatmenetemet anya.

Igen, kb. ilyennek képzeltem az arcát, mikor meglátja, hogy Rob nem egy angyalarcú kis srác.

De végül nem szólt semmit, csak mindenkinek adott egy arcrapuszit, még Rob sem ellenkezett. Sőt, mikor én is mindenkit megpusziltam, Rob nekem mindkét arcomra adott, hogy miért, arról fogalmam sincs. De jólesett. Pedig nem kellett volna, hogy ennyire jó legyen! De mindegy, az este további részében úgysem fogok rá figyelni.

Viszont amikor átmentünk a nappaliba, én végig magamon éreztem a tekintetét. Mikor megfordultam, hogy lássam tényleg néz-e – muszály volt, egyszerűen muszály!!! – éppen a lábamat nézte, majd haladt egyre feljebb, aztán megállapodott egy ponton. Igen, a fenekemen! De kit érdekel?

Leültünk, és anyám volt olyan bűbájos, hogy mellém ültette Robot, a kétszemélyes kanapéra. Richardék (Mr. Pattinson!!! Mr. Pattinson!!!) ültek a háromszemélyesen, anya pedig egy külön fotelban.

Az a seggfej végig rajtam járatta a szemét, már attól féltem kiesnek!

Aztán átmentünk az étkezőbe, én segítettem anyának behordani a kajákat. Aztán R...MR. PATTINSON (!!!) a desszert előtt azt mondta, inkább maradjak, és majd ő segít anyának. Hallottam, hogy valamiről sutyorognak, de akármennyire figyeltem, nem értettem, miről beszélnek. Viszont sejtettem, hogy Robbal és/vagy velem kapcsolatos.

Azért sem tudtam volna figyelni, mert Mrs. Pattinson (végre megjegyeztem!) engem kérdezgetett.

-És, Kristen, hogy megy a tanulás? Milyen az új iskola?

- Nagyon jól, köszönöm, és az iskola is tetszik, bár van egy-két személy, akik hátráltatnak. – itt alig egy másodpercre Robra néztem, de Ő így is észrevette, mivel még mindig engem nézett.

-Oh, ezt igazán sajnálom. – úgy látszik, ő még nem tud semmit, arról, ami Robbal történt. – De idővel majd megoldódik minden! Próbáld minél messzebb elkerülni azt a személyt! – Mintha az olyan könnyű lenne! Itt ül szemben velem, bassza meg! De ehelyett, csak annyit mondtam:

- Majd igyekszem!

Anya és Mr. Pattinson is megérkeztek a desszerttel, majd anyám, miközben kihordtuk a tányérokat, a konyhába azt mondta:

-Most pedig szeretnék teázni kicsit a főnökömékkel, és közben KOMOLYAN beszélgetni velük, kérlek menjetek fel addig Robbal a szobádba! – mi van? Nehogymár! 10 éves koromban is ezt csinálta, ha velem kb. egykorú gyerek jött vendégségbe, akkor elküldött játszani a szobámba. Miért hiszik mindig azt, hogy 2 egykorú azonnal megérti egymást? Persze ez így is van, kb. az ember 5 éves koráig, és nem tovább.

-Anya, már igazán leszokhattál volna erről, nem vagyok kislány!

-Tudom, és nem is tenném ezt, ha nem lenne tényleg fontos ez az állás nekem! – nézett rám kiskutya szemekkel.

-Na jó, de amint befejeztétek, azonnal gyere fel, és hívj le minket! Hallottad?

-Igen.

Nem úgy nézett ki, mint aki meglepődött. És akkor esett le. Richard! Szarok rá, h Mr. nemtomkicsoda... RICHARDNAK hívom és kész. Ezt akarta anyámtól! De nem szeretnék jelenetet rendezni előttük, Claire miatt sem, mert kedves nő, és nem tehet arról, hogy ilyen fia van.

Visszamentünk az étkezőbe, megfogtam Rob karját, mire felállt, és szóltam a többieknek, hogy felmegyünk, beszélgessenek csak nyugodtan. Rob nem kicsit vágott döbbent arcot, nyilván nem tud semmit az apja akciójáról. A lépcsőn felfelé már kibaszottul fájt a lábam, amint felértünk, levettem a cipőmet, és mezítláb mentem a szobáig. Rob végig mögöttem jött, mint egy kutya. Bementem a szobámba, majd miután Rob is bejött, becsuktam magunk mögött az ajtót. 

7.fejezet

Itt van a 7. fejezet, remélem örültök xD Aztán komikat írni!

Reggel anyám már 8-kor felkeltett, pedig én hamarabb elkészültem mint ő, az istenért! Csak felkatam egy farmert, amit könnyen le tudok venni, meg fel, egy pólót, amit szintén könnyen veszek le meg fel és kész. Na meg egy cipőt. A hajamat sem fésültem meg túlságosan, jó az úgy, ahogy van. Aztán persze még vártam anyámra negyed órát. Nem értem mi a faszért kell elmenni vásárolni? Van nekem elég cuccom. És különben is, minek a szoknya, ha máskor úgysem fogom felvenni? Magassarkú sem lesz rajtam soha a büdös életben többször! Holnap meg csak arra lesz jó, hogy kitörjem benne a bokám...

*

Mikor megérkeztünk, anyám rögtön lerohant egy boltot, ahol magának kezdett keresgélni cuccokat. Most neki vásárolunk, vagy nekem? De végülis nem zavart, addig is elüldögéltem egy fotelban. Már majdnem elaludtam, amikor anyám kirontott a próbafülkéből egy, meg kell hagyni szuper ruhában! Illetve egy kosztüm volt, fekete térdig érő szoknya, a rövid ujjú, szintén fekete kiskabát alatt pedig egy krémszínű ujjatlan felső volt. Mintha egyenesen anyámra szabták volna.

-Anya, nagyon jól nézel ki ebben! Mondd, hogy megveszed! – láttam rajta, hogy neki is tetszik, így talán boldog lesz pár napig. Ráadásul gondolom holnap is ezt akarja majd felvenni, a vacsorához tökéletes választás lenne!

-Igen, azt hiszem ebben leszek holnap este, amikor jön a főnököm, és családja. –na mit mondtam?

- Igen, én is erre gondoltam. Csak aztán nehogy rádmozduljon a főnök! -nevettem.

- Tényleg jól nézek ki benne? – megint kezdi...

-Igen, nagyon jól, csak menjünk már haza!

- Nem mehetünk, még neked is kell vennünk valamit! Meg nekem is ehhez cipőt. Átöltözöm, kifizetem, és mehetünk tovább!

Ne mááár! Annyira nincs kedvem vásárolgatni!

Bementünk még vagy 5 boltba, de nem találtunk semmi jó cuccot. Illetve anyám nem talált semmi olyan cuccot, ami a holnap esti vacsira megfelelő lenne. Én találtam pár nadrágot, meg felsőt, de persze ezek nem illenek a holnap estéhez. Igazából nem is kerestem semmi elegáns darabot. Inkább anyámra hagyom, a végén így is, úgy is az van, amit ő akar... A hatodik boltban végre rátalált egy fekete szoknyára. Na neee! Combközépig ér! Miért nem lehet nekem is legalább térdig érő a szoknyám? Miért? Fel sem próbáltatta, mondván, biztosan jó lesz... Hát, ha anya mondja...

Egy másik boltban, kb. a tizedikben talált egy blúzt is. Hát, szóval, hogy...EZT AZÉRT NE! Nem elég, hogy átlátszó, ráadásul pink, még a kivágása is elég mély. A dereka pedig szűkített. Ha ez alá csak melltartót veszek, tuti, hogy minden kilátszik. D anyám szerint ez nem nézne ki jól toppal. Szuper. Aztán azt mondta örüljek, amíg hordhatok ilyen ruhákat. Hát tényleg, nagyon örülök...

De egy estét csak kibírok majd. Viszont ott van egy zavaró tényező is. Rob. De leszarom. Le van szarva. Úgy teszek majd, mintha ott sem lenne. Valószínűleg ő is így lesz vele, azok után, ami tegnap történt. Tényleg, arra még nem is gondoltam, anyám hogy meg fog lepődni az összevert arcán. Ahogy elképzeltem az arcát, mikor meglátja, hogy nem egy jóképű kis finom srác jött... Muszály volt nevetem. De anyám szakított ki a gondolataimból, és átterelt egy cipőboltba.

Ott megvettük a cipőket mindkettőnknek, neki egy egyszerű feketét, hegyes orral, kb. 10 centis sarokkal. Nekem persze még a sarka is magasabb volt, kb. 13-14 centis, az orra elöl nyitott volt, és a sarok belső része pedig piros. Ilyet eddig csak a színésznőkön és modelleken láttam. Egy biztos, hogy én holnap egész nap ebben fogok mászkálni, nem akarok megint elcsesződni.

Végre megvan minden, mehetünk haza!

*

Otthon takarítottunk egész délután, mert még voltak dolgok, amik nem voltak kipakolva, főleg a konyhában és a fürdőszobában. Ő elintézte azokat, én pedig a szobámban takarítottam. Igaz, hogy még csak nemrég pakoltam el mindent, de máris akkora kupi van, mintha egy éve nem takarítottam volna. De amúgy miért is kell kitakarítanom a szobámat? Mintha pont ide akarnának majd jönni...

Mikor kész lettünk megvacsoráztunk, aztán beszélgettünk kicsit a suliról, meg a tanárokról, aztán olyan téma került terítékre, amire nem számítottam:

-És, mi a helyzet a fiúkkal? Van valaki, aki tetszik?

- Nincs.-vágtam rá gyorsan. – Én most megyek, lezuhanyzom, aztán lefekszem rendben?

- Rendben kicsim, most megengedem, hogy holnap sokáig aludj, hogy kipihenten tudd fogadni a vendégeinket, főzni pedig úgyis csak délután fogunk, úgyogy segítesz majd!

-Jól van! Jóéjt!

Majd felmentem a szobámba, lezuhanyoztam lefeküdtem, de nem tudtam elaludni. Ahányszor csak a másnapi vacsorára gondoltam összerándult a gyomrom. Már fél tizenegykor lefeküdtem, de csak éjfél körül sikerült elaludnom. 

6. fejezet

Mint megígértem, most hosszú fejezet jön :) Nem is írok mást, irány olvasni!

Ma teljesen nyúzottan keltem. Talán a sok bőgés tette ezt velem. Így mégsem mehetek suliba! Tiszta táskás a szemem! De raktam fel még egy réteg alapozót. Így hát magabiztosan indultam el otthonról, fogalmam sem volt róla, mi lesz még ma...

*

A kapuban most is ott voltak a menőcsávók, de Ő most nem volt velük. De miért nem örülök neki, hogy nem kell látnom? Miért vagyok emiatt szomorú? A srácok nagyon megvetően néztek rám. Mintha legalábbis megöltem volna a haverjukat, és eltemettem volna a kertben. De ez még semmi. Mindenki undorodva méregetett. Végre odaértem Ash-ékhez, bíztam benne, hogy ők meg nem fognak arcon köpni, vagy valami ilyesmi. De szerencsére ők ugyanúgy fogadtak, mint bármikor máskor:

-Szia Kris!-köszöntek egyszerre.

-Sziasztok! Nem tudjátok, miért néz rám mindenki úgy, mintha kannibál lennék?- oké, hülye kérdés volt, pont ők ne tudnák?

-De, ami azt illeti, tudjuk...- na mit mondtam?

-És? Mondjátok már el!-erre behúztak a lánymosdóba, Ash benézett az ajtók alá, nem volt ott senki.

- Szóval? Mondjátok már!

- Ki mondja el? –kérdezte Ash Nikkitől.

-Mondd te!

-Én? Miért pont én?

-Mert csak!

-Mostmár elég! Azonnal mondja el valaki mi folyik itt!- kiabáltam.

-Oké. Akkor mondom én-kezdte Ash – Amikor tegnap hazarohantál, akkor Joe és Rob...hát, szóval veszekedtek...

-Ez enyhe kifejezés.-szólt közbe Nikki.-Ordítoztak. Rob teljesen kikelt önmagából, olyasmiket mondott, hogy: ,, Na és, milyen az ágyban?´´ mármint rád értette, meg elhordott téged minden ribancnak, meg lotyónak, aztán amikor mindenki azt hitte, hogy a pasid behúz neki egyet, Joe megfordult és elment. Csak úgy. Azóta senki nem látta.

- Oké, innen had folytassam én! – szólt Ash.

-Micsoda? Még nincs vége? – kérdeztem remegő hangon.

-Nem kicsim. Figyelj! Ma reggel Joe focista haverjai jól összeverték Robot a parkolóban. De úgy igazán. Azóta az iskolaorvosnál van. Senki nem tudja mi van vele. Nem engedték be hozzá a barátait sem.

Mostmár sírtam. Muszály volt. Aggódtam Robért. Joeért is. Eldöntöttem, hogy bemegyek Robhoz. Nem érdekel, ha az a nővér nem enged be. Akkor is be kell mennem.

-Kris ne sírj! –mondta Ash, de én fogtam magam, és eljöttem onnan. Utam egyenesen az iskolaorvoshoz vezetett.

A nővér szerencsére éppen kiment cigizni. Meg kávézni. Megnyugtattam magam, és bementem.

Mikor beléptem a kis kórterembe, be volt húzva a függöny az egyetlen ágy mellett, így Rob nem láthatott engem. A függöny alól kilátszottak a lábai, így tudtam, hogy ül. Bementem a függöny mögé, és igazam volt. Az ágy szélén ült. Még mindig nem látott, mert a jeges törölközőt szorította a szeméhez és az arcához. Biztosan azt hitte, hogy a nővér vagyok, mert felém nyújtotta a kezét, ami sebes volt. A kötszer előttem volt, gondoltam miért is ne? Én is betudok kötni egy kezet. Gondolom... Óvatosan érintettem a bőrét, mire felszisszent, de elkezdtem bekötni a kezét. A felénél megkérdezte, hogy

 utána elmehet-e. Nem válaszoltam, mert abból nyilván megtudná, hogy nem a nővér van itt. Inkább gyorsabban kezdtem el kötni a kezét, hogy egyáltalán ne vegye észre, hogy én voltam az, és kislisszolhassak.

De már késő volt. A törölközőt elvette a szeméről és kb. ugyanolyan ijedt arcot vághattunk mind a ketten. Ő nyilván nem rám számított, hanem egy őszülő öreg nénire, én meg nem számítottam arra, hogy azok a rohadékok így megverték. Tele volt foltokkal és véraláfutásokkal az arca, egy helyen be is kellett varrni a sebet, a szája is fel volt repedve. Hogy tehették ezt vele?

Már vagy 2 perce csak így bámultuk egymást, én féltéssel, és sajnálattal, ő pedig megvetéssel, undorral és talán gyűlölettel, amikor végre megszólaltam:

-Hogy vagy?

-Mi a faszt keresel itt? – oké, mostmár biztos, hogy gyűlölettel néz rám!

-Bekötöttem a kezedet.-mondtam, mert időközben kész lettem vele. – Nehogy megköszönd!-mondtam keserűen, amikor továbbra is csak bámult.

-Nem is fogom! Senki nem kérte, hogy idegyere.

-Senki nem kérte, hogy összevissza hazudozz rólam. Akkor nem lennél itt.

- Menj el!-mondta agresszívan, de nem féltem tőle. A keze megsérült, úgysem tudna megütni.

- Nem. – mondtam, és a két lába közé helyezkedtem, mert kicsit terpeszben voltak. Ő még mindig az ágyon ült, és így nem is nagyon tudott felállni, és elmenni, hacsak nem bök félre.

- Menj el!-mondta kicsit hangosabban, de nem érdekelt.

- Nem megyek sehová. – fogalmam sem volt, mi lesz ennek a vége, vagy, hogy mit akarok, de megöleltem. Így, hogy ő ült, én pedig álltam, kb. egy magasságban volt a fejünk, ezért szorosan, de vigyázva, nehogy fájjon neki, átkaroltam a nyakát. Mélyen beszívtam az illatát, mert ki tudja, mikor érezhetem legközelebb. De nem az történt, amire számítottam. Nem lágyult el, és ölelt vissza, nem kért bocsánatot, hanem az egyik kezével a csípőmnél fogva húzott magához, a másikkal pedig a melleimet, kezdte el taperolni. Ezt. Nem. Hiszem. El. Ilyen bunkós seggfejet még a világ nem látott. Csak az a baj, hogy nagyon is jólesett, amit csinált. Simogatott, és a nyakamba puszilt. Nem csókolt, csak puszilt, majd olyat mondott, amitől mindent elfelejtettem. Úgy értem, mindent, amit kb. 5 másodperccel azelőtt még

 éreztem. Azt, hogy milyen jó a karjaiban lenni, hogy perzseli a bőrömet az érintése, hogy simogatja a bőrömet a lehelete, és hogy meg akarom csókolni. Mindezt pár mondattal söpörte ki a lelkemből, és mindenhonnan. Egyszer és mindenkorra elegem van belőle. Ugyanis ezt mondta:

-Tudtam én, hogy meggondolod magad, te kis kurva. Lovagolj meg, és húzz innen a büdös picsába! De előre szólok, hogy fizetni nem fogok! – mindezt teljes közömböséggel, bele a szemembe.

 2 könnycsepp gördült le az arcomon. Ennyire még soha nem bántottak meg. Tegnap sem, amikor azokat a hazugságokat állította rólam az egész ebédlő előtt. SOHA! És az a legrosszabb, hogy még mindig a szemébe néztem, és a karjaim a nyaka körül voltak, ráadásul semmi kedvem nem volt innen elmozdulni. Arra vártam, hogy csöngessenek be végre, de nem, pont ma megy ilyen lassan az idő. Rob meg csak bámult rám. Azt hittem, ha látja, hogy mennyire megbántott, akkor legalább egy picit kimutatja, hogy van szíve, és szomorúságot, megbánást látok majd a szemében, de nem. Semmi ilyesmit nem láttam benne. Úgy látszik, komolyan gondolta, amit az előbb mondott, mert a felsőmet kezdte el felfelé húzni, majd kigombolta a nadrágomat is. Én meg csak álltam ott, mint egy fasz, és néztem az arcát. Nekem még mindig jóképűnek látszott, annak ellenére, hogy szinte a felismerhetetlenségig össze volt verve.

Hihetetlen, hogy azon gondolkozom, hogy mennyire jóképű, miközben itt bőgök előtte, ő mégis képes vetkőztetni közben. Hogy lehet, hogy egy ilyen pasit még jóképűnek találok? Hogy lehet, hogy ennyire akarom őt? És hogy hagyhatom, hogy játszon velem? Hiszen nyilvánvaló, hogy csak meg akar dugni. Ezért összeszedtem magam, visszagomboltam a nadrágomat, a felsőmet is visszaigazítottam a helyére, majd azt mondtam:

- Hát, ha nem fizetsz, akkor sajnálom, de most megyek.

Nem mondhattam azt neki, hogy mennyire megbántott, nem mutathattam ki, hogy milyen gyenge vagyok. Mert nem is vagyok az. Csak mostanában...Nem is tudom mi van velem. Minden szarért elkezdek bőgni. Illetve, csak akkor, ha Robhoz van köze. Csak 2 nap alatt háromszor elbőgtem magam, és csak olyan dolgok miatt, amikhez neki volt köze. Nem hagyhatom magam ennyire befolyásolni. Egyszerűen nem.

Tudom, hogy sokszor eldöntöttem már, de most aztán tényleg komolyan gondolom: nem érdekel Rob, sem a bandája. Teljesen független vagyok tőle. Rá sem fogok nézni. Mintha nem is létezne.

Ez a tervem egész nap tökéletesen működött, még ebédszünetben is, ugyanis mi a lányokkal úgy döntöttünk, hogy inkább nem ebédelünk, és egy üres folyosón beszélgettünk. Muszály volt elmondanom nekik mindent, amit érzek, és amit nem akarok érezni Rob iránt. Meg minden szemétséget, amit csinált. MINDENT. Ezzel ment el az egész fél órás ebédszünet, de egyikünk sem bánta. A végén elmondták a véleményüket is, meg tanácsokat adtak. Hát nem édesek? Azt mondták, hogy még ők sem láttak ekkora taplót, mint Rob, és hogy mostantól ők is utálni fogják őt. Meg az egész bandát. És azt tanácsolták, hogy próbáljam meg elfelejteni őt, meg ilyesmi... Szóval lényegében csak azokat a dolgokat mondták el, amikre már én is rájöttem. De azért jól esik, hogy így törődnek velem.

Viszont még ma, a hét utolsó napján sem képesek máshol bandázni, mint az iskola kapujában. Felvettem a napszemüvegem, a sötétített lencsén keresztül majd nem fogják látni, hogy őket, pontosabban Őt nézem. De amikor már csak 2 méterre voltam tőlük, és vészesen közeledtem, Rob rámnézett, és megszólított:

-Hé, cica!

Úgy tettem, mint aki nem látja, hogy neki beszélnek - pedig a napszemüveg mögül végig őt néztem -,  és mentem tovább, de amikor mellettük akartam elmenni Rob elém állt, és nem engedett tovább. Próbáltam kikerülni, de mindig az utamba állt. Ilyen nincs. Tudtam, hogy nem enged el, ezért hátrébb léptem, és felnéztem rá.

-Mi kéne? – hoppá, ez kicsúszott. Mostmár biztosan a szexre fog célozgatni. Miért nem kérdeztem inkább azt, hogy: Mi van?

- Tudod te azt! – na mit mondtam?

-Kapd be! –mondtam és elindultam. Sikerült kikerülnöm, azt hittem, hogy megúszom a további terrort, de nem. A karomnál fogva rántott vissza magához, olyan erővel, hogy a mellkasának csapódtam. Mostmár midenki minket figyelt körülöttünk.

-Nem, nem mész sehová, csak az autómba.

-Nem megyek veled sehová!

-Ó, dehogyisnem! Ugyanis meggondoltam magam! Hajlandó vagyok érted fizetni. – A szemeim kikerekedtek, a szívem is kihagyott egy pár másodpercre, majd folytatta a nyilvános meglázásomat.- Mivan, most nem vagy szolgálatban? Reggel még nem így gondoltad.

Minden erőmet összeszedtem, és eltoltam magamtól.

-Hogy én mennyire gyűlöllek! – mondtam, nem olyan hangosan, mint ő beszélt, de körülöttünk azért hallhatták.

-Hogy ez engem mennyire nem érdekel! Akkor, mennyi lesz?

Majd elővette a pénztárcáját. Elborult az agyam. Teljesen elfeledkeztem arról, hogy mennyi ember van körülöttünk, vagy hogy ma már kapott egyszer, nem is keveset. Megütöttem. Nem csak megpofoztam, mint általában a nők szokták a pasit, aki bunkó velük. Egy jobb horoggal kiütöttem. Ebben az ütésben minden benne volt, minden harag és gyűlölet, amit iránta érzek. De arra azért nem számítottam, hogy ennyire nagyra sikerül, és felszakadt rajta az a seb is, amit bevarrtak reggel. Egy pillanatra elgondolkoztam, hogy odamenjek-e hozzá, de aztán csak úgy eljöttem. Még jó, hogy a barátai gyorsan elkapták.

A nagy adrenalin közepette fel sem tűnt, hogy vérzik a kezem. Nem voltam benne biztos, hogy van otthon kötszer, ezért inkább beugrottam egy gyógyszertárba. Volt ott egy kb. 40 éves emberke, mögé álltam be a sorba. Ismerős volt a hangja, de nem tudtam hová tenni. Aztán akkor jöttem rá, hogy ki ő, mikor az eladó szólt hozzá:

-Ez minden Mr. Pattinson? – anya főnöke!

-Mr. Pattinson? Richard Pattinson? – muszály volt megszólítanom.

-Igen én vagyok az! – meglepetten nézett rám. Mintha már láttam volna ezt a nézést valahol.

- Jónapot! Kristen Stewart vagyok, Jules lánya.

-Jónapot! Igaz is, beszéltünk már telefonon! Hát mit keres, egy ilyen kishölgy egy gyógyszertárban?

- A kezemre kell kötszer.

-Óh, valakinek úgylátszik rossz napja volt, ki haragította ennyire magára?- nézett a véres kezemre - Ha akarja szólok a fiamnak, hogy intézze el az illetőt, ő is a közeli gimnáziumba jár.Maga is, nem igaz?

-De, igen. Viszont semmi szükség rá, hogy szóljon neki, remélem már leszállt rólam az a...Mindegy, hagyjuk! Hogy hívják a fiát, lehet, hogy ismerem?

- Egy évfolyammal feletted jár, Robert a neve. De mindenki csak Robnak szólítja. Rendes fiú, igazán büszke vagyok rá! – nem hittem a fülemnek. De legalább már tudom, hogy hol láttam azt a nézést...

-Hát az is lehet rá! Majd ha hazaért, nézze meg a fia arcát! Jah, és kérdezze meg, miért kapta! –mutattam neki a kezemet – Aztán utána legyen rá büszke!

Ezzel kisétáltam az ajtón. Nem hiszem el, hogy anyám főnökének a fia. Nem akarom elhinni.

*

Nem volt kedvem hazamenni, a parkban sétálgattam, a kezemre pedig egy papírzsepit szorítottam. Aztán, mikor már a sokadik kört mentem a parkban, eszembe jutott valami, ami megrémített. Lehet, hogy az imént intéztem el anyám kirúgását? Mi van, ha az a mocsok valami hazugságot fog rólam állítani? Vagy az anyámról, ami miatt majd kirúgják őt?

Már délután fél 5 volt, amikor hazaindultam, akkorra átgondoltam, és arra jutottam, hogy ennyire még Rob sem lehet szemét. Az anyám nem én vagyok. Nem rá haragszik, hanem rám.

Hál´ istennek anyám nem ült otthon sírva, hanem még dolgozott. Remélem tényleg nem rúgják ki...

 Mikor anya hazaért, leült mellém a kanapéra, és elkezdett beszélni arról, hogy milyen napja volt, hogy milyen rendes a főnöke, meg ilyesmik. Nem is igazán figyeltem, viszont egyszercsak olyasmiről kezdett beszélni, amire felkaptam a fejemet.

- És képzeld, a főnököm, Richard el szeretne jönni hozzánk vacsorára! A feleségével, és a fiával együtt! Akkor hívott fel, amikor már hazafelé jöttem, fogalmam sincs, hogy mi lelte hirtelen, de még most hétvégén szeretnének eljönni. És ragaszkodott hozzá, hogy te is legyél itthon! Állítólag azért, mert a fia nagyon szeretne megismerni téged, de szerintem ehhez semmi köze sincs a fiának... Olyan volt, mintha valaki azt motyogta volna a háttérben, hogy: ,,Apa, ne! Kérlek!´´ Biztosan ő akar valamit! Lehet, hogy elő akar léptetni engem! Biztosan! Csak a fiára akarja fogni. Különben is, ha annyira meg akarna ismerni téged, az iskolában tenné! Biztosan elő akar léptetni! Elő fognak léptetni! Kislányom! Hallasz? Előléptetnek! A kedvenced lesz vacsorára! Cékla! CÉKLA! Zöldre festem a hajam! És lenyírom kopaszra! Te egyáltalán nem figyelsz?

-De! És minek fested zöldre, ha utána úgyis kopaszra nyírod? A céklát meg felejtsd el! – az az igazság, hogy minden szót hallottam, es figyeltem is, de végig a kifogásomon gondolkoztam hogy hová mehetnék el holnap, vagy vasárnap este.

Remélem Rob apja nem elég furfangos, és nem akar majd vasárnap eljönni, amikor úgysem mehetek sehová! Ennyire nem lehet okos! Holnapra meg csak egy jó ürügy kell, és kész. – Melyik napon jönnek? Mert holnapra már megbeszéltem egy találkozót a csajokkal! Nem tudok itt lenni, sajnálom!

-Akkor jó, mert vasárnap jönnek. Akkor úgysem mehetsz sehová, mert másnap iskola!

- Szuper!

-Jut eszembe! Holnap délelőtt veszünk neked valami szép szoknyát, és egy csinos felsőt, mert semmi nőies darabod nincs! Meg egy magassarkú is kéne!

-Itthonra minek magassarkú? Mezítláb is elmászkálok, hisz majdnem mindenhol szőnyeg van!

-Egy estét kibírsz! Most pedig menj aludni, mert holnap korán keltelek!

Felvánszorogtam a lépcsőn, lezuhanyoztam, majd bevágódtam az ágyamba. Előre féltem a másnapi vásárlástól...