10. fejezet

Mmmm.... Nah, nem tudom, hogy milyen lett, szerintem mondjuk...hát nem is tudom. Döntsétek el inkább ti! J Am=ugy kérdezte valaki kommentben, hogy mi volt Richar és MamaStew szándéka ezzel a szobába-felküldés dologgal. Mindössze annyi, hogy béküljenek ki, de hát arra nem gondoltak, hogy még jobban bonyolítják majd a helyzetet J

Nah, de irány olvasni!!

Reggel első dolgom volt megnézni, hogy anya otthon van-e. Nem volt. Hála istennek. Legalább nem kell megint meghallgatnom, hogy én mennyire szerelmes vagyok Robba. Pedig én nem is. Ááá, dehogy… Csak majd meghalok egyetlen csókjáért. Jaj, volt egy ilyen szám is nem? De nem tudom a szövegét. Bassza meg. Pedig kedvem lenne most énekelni. Meg táncolni. De egyedül vagyok, ki akadályozna meg ebben?

Így hát a reggelem ugrándozva telt, és boldogan. Aztán az indulás előtti tíz percben kapkodnom kellett, annyira elfeledkeztem mindenről. A picsába. Aztán eszembe jutott, hogy mi vár rám a suliban. Már egyáltalán nem voltam boldog. Csak lehangolt.

Kiléptem az ajtón, és rögtön nem láttam semmit. A nap vakítóan tűzött. Vissza kellett mennem a napszemüvegemért. Mikor elindultam láttam közeledni egy autót, de nem figyeltem rá. Ez csak egy autó. Csakhogy aztán megállt mellettem, és láttam ki ül benne.

Joe volt az.

- Kristen! Jó reggelt!

-Szia. – köszöntem kissé félősen, nem tudom, hogy mit gondol rólam, hogy érez.

- Ne félj, szállj csak be, elviszlek a suliba, közben beszélgessünk!

-Oké.-kedves fiúnak ismertem meg, nem árthat nekem, akármennyire is haragudhat azok után, amiket Rob mondott rólam. Miután beszálltam, rögtön megkérdeztem:

- Hol voltál eddig?

- A nagyszüleimnél.

-Miért mentél el?

- Mert…kicsit ki kellett kapcsolódnom.

- A nyári szünet után 3 nappal?

-Igen. Illetve nem. –kérdőn néztem rá. Közben megérkeztünk, de mivel autóval jöttünk volt még időnk, ezért bent maradtunk a kocsiban. – Miattad. Én nem tudom mi ez, Kris. Még soha nem éreztem ilyet. És tudom, hogy amit Rob mondott mind hazugság. Tudom. Legalábbis én nem olyannak ismertelek meg, aki…

- Igen, tudom. Nem is vagyok olyan. – mondtam és halványan elmosolyodtam.

- Tudtam én. – mosolygott mostmár ő is. – És…

-És?

- Akkor most mi lesz? Úgy értem velünk. Már látni sem akarsz többé igaz?

-Dehogyisnem! Csak, talán egy ideig még nem kéne erőltetni ezt a járás dolgot. Én is kedvellek, de először alaposabban is meg kellene egymást ismernünk. Töltsünk együtt több időt.

- Mint például az ebédszünet? Tudom, hogy bunkó voltam, amikor mindig leléptem. Bocs.

- Igen, tényleg furcsa volt. – mondtam, majd a kezemre tette az övét. Rámosolyogtam, ő pedig vissza. De semmi kedvem nem volt most megcsókolni. Inkább majd, ha kialakult valami köztünk. – És, amíg nem ismertük meg egymást teljesen, lehetnénk csak barátok. Rendben?

- Hát, ha muszály… Legyen! – és beleegyezően bólintott, majd felemelte a kezemet és egy puszit nyomott a kézfejemre.

 Kiszálltunk az autóból, és Ő, már megint ott volt. Hát hol az isten faszában lenne? Persze az egész jelenetet végig nézte. Szuper. Komolyan, ennél jobb már nem is lehetne…

Szerencsére most nem csinált semmit, mikor elmentünk mellette, csak szomorúan nézett egy pontot a cipőjén. Vajon miért szomorú? Bárcsak elmondaná. És akkor megvigasztalhatnám…és akkor… Elég Kristen! Hagyd abba a fantáziálgatást. Főleg azért, mert most a barátnőiddel kell beszélned.

-Sziasztok!

-Szia, picinkó! – köszöntek egyszerre.

-Nem is vagyok pici! – modtam tettetett sértődöttséggel.

- Jah, nem, csak apró… - mondta Nikki.

-Nah, és milyen volt a hétvégéd?

-Szar. Robék átjöttek hozzánk vacsorára, mert kiderült, hogy az apja az anyám főnöke. Aztán felküldtek a szobámba vele, és…és…

-És??? – sürgetett Nikki.

- Megcsókolt. Aztán elfutottam. Az utcára. Minél messzebb akartam tőle kerülni, csakhogy utánam jött. Aztán mégegyszer megcsókoltam, visszamentünk a házba, ők pedig hazamentek. Aztán anyám előállt azzal, hogy én szerelmes vagyok Robba.

-És? – kérdezte most Ash.

-Mit és?

- Hát, hogy nem vagy az? Szerelmes?

- Jaj, lányok én nem tudom! – közben lerogytam egy padra. Mellém telepedtek mind a ketten, de pont akkor mentek el előttünk Ők is. Rob még mindig szomorú volt, a szeméből pedig csalódottság áradt, amikor rám nézett. Sajnáltam. Nem akartam, hogy rosszul érezze magát. Főleg ne miattam. Eldöntöttem, hogy beszélni fogok vele. Még ma. Valamelyik szünetben.

*

Ebédszünetig nem futottam össze vele, de gondoltam ha már úgyis ott ül a mellettünk levő asztalnál, kihasználom az alkalmat. Joe most is kint volt, lehet, hogy rám várt, mert megbeszéltük, hogy együtt leszünk, de nem érdekelt. Legalábbis most nem. Mennyi lehet az a beszélgetés? Max 5 perc. Legalábbis akkor még ezt gondoltam…

Az ebédlőben rögtön Robhoz mentem, mögé álltam és egyik kezemet a vállára tettem.

-Szia – köszöntem halkan.

- Szia.- felnézett egy pillanatra, de rögtön piszkálta is tovább az ételt maga előtt. De nem adtam fel.

- Beszélhetnénk?

- Azt hittem tegnap megállapodtunk abban, hogy soha. – még mindig nem nézett rám.

- Nem, egyáltalán nem állapodtunk meg semmiben, ez csak a te agyszüleméned. – mondtam mostmár normál hangon. És egy kissé mérgesen.

- Miről kéne nekünk beszélni?- néett mosmár rám, és felém is fordult egész testével.

- Ne itt. – mondtam, és megragadtam az egyik kezét, és elkezdtem húzni.

Jött utánam. Kivezettem a folyosóra, alig volt egy ket ember itt-ott, valószínűleg mindenki ebédel. Viszont arra nem számítottam, hogy az ajtó, ami mellett megálltunk egy kis szertárra nyílik, ahová Rob rögtön be is lökött. Illetve csak megtolt egy kicsit, mentem én magamtól is. Nem tudom miértvan az, hogyha vele lehetek, akkor bármire képes vagyok.

- Itt jó lesz? – kérdezte.

- Igen…azt hiszem. És csak hogy tudd, én tényleg beszélgetni szeretnék. Mielőtt még rám ugrasz.

-Oh…-ezek szerint jól tettem, hogy figyelmeztettem.

- Igen. Szóval, én csak meg akartam kérdezni, hogy hogy vagy?

- Jól. Miért? És most komolyan ezért ráncigáltál ide?

- Először is: látom, hogy nem vagy jól. Másodszor: azért, mert rossz, hogy így látlak. – a picsába, most ezt komolyan kimondtam? HÁT PERSZE HOGY KI…. – Harmadszor pedig: nem én ráncigáltalak ide, nekem elég lett volna a folyosó is, de valaki ismét igencsak félreértelmezte a szándékaimat.

-Tényleg? – mondta, majd közelebb jött. O-ó. Csak ne jöjjön közelebb! Ne! De…