11. fejezet

És íme, megérkezett a 11. fejezet. Nem lett hosszú, de remélem holnap is tudok hozni legalább ennyit :) Jó olvasást, bár szerintem most nem lett valami jó...

Már a falnál álltam, ő pedig teljesen hozzám simult, majd megycsókolt. Először csak lágyan simogatta az ajkaival az enyémeket, majd mikor jeleztem, hogy ez nekem nem elég, azonnal kapcsolt, és már a nyelveink is teljes összhangban mozogtak.

Már percek óta csókolóztunk, mikor valaki benyitott az ajtón. Először nem láttam ki az, mert Robbal rögtön szétrebbentünk, és elfordultam, de mikor meghallottam a torokköszörülést kénytelen voltam odanézni, és rájönni, hogy Joe áll az ajtóban. De mégis mit keres ő itt?

- Bocs, látom zavarok. Csak ezért jöttem. – mondta, közben lekapott a polcról egy ilyen izét…mi az a… mindegy, leszarom! Szegény nagyon szomorúnak és csalódottnak tűnt. De azért nem jobban, mint Rob. Nem is értem…

Végre, egyszer az életben kialakulhatott volna valami egy rendes sráccal, de nekem ezt is el kell baszni. És persze itt van Rob is… Neki miért kell ilyennek lennie? Ilyen bunkónak? Én szívesen lennék vele is, ha nem lenne ilyen paraszt. Igazából még így is szívesen lennék vele… A francba Kristen! Hogy mondhatok ilyet? Többször is elmondta, hogy nem akar tőlem semmit. Illetve csak AZT.  

Most mégsem volt anyira követelőző, mint szokott. Most gyengéd volt a csókja, és mintha éreztem volna benne valami mást is, de fogalmam sincs, hogy mit. Valami mást…

Aztán közelebb jött és a hátamat kezdte el simogatni. Vagyis inkább csak cirógatni, mint egy kiscicát. Valószínű, hogy azért, mert még mindig megkövülve bámultam az ajtót, amit Joe becsapott, miután kiment. Kezdtem magamhoz térni, majd felkuncogtam, mert csikizett, ahogy Rob hosszú ujjai finoman érintettek, még ha ruhán keresztül is. Felé fordultam, közben megfogtam a karjá, nehogy esetleg folytassa máshol is… Tőle kitelik.

Csak a mellkasát néztem, miközben még mindig a karját fogtam, ő pedig nem vette ki azt a kezemből, a másik kezével pedig eltűrte az arcomból a hajamat, majd felemelte a fejemet az államnál fogva, így a szemébe kellett néznem. Olyan meghitt pillanat volt, legszívesebben örökre úgy maradtam volna. De ezután valami még jobb következett.

-Kris!- nem tudtam mit mondtani, csak hümmögtem egyet, hogy tudja, figyelek. – Én sajnálom. Mindent sajnálok. Azt, hogy megbántottalak. Sokszor. Sajnálom.

Én meg csak bámultam rá. Nem tudom elfelejteni azt a sok mindent, amivel megbántott. Egyszerűen nem tudom neki azt mondani, hogy felejtsük el, vagy hogy megbocsátok. Egyszerűen nem megy. Csak néztem magam elé. Már megint a mellkasát, mert időközben ismét lehajtottam a fejemet.

- Nem tudod megbocsátani igaz? – erre ismét a szemébe néztem, de még mindig nem mondtam semmit. Egyszerűen nem jutott eszembe semmi. Miért vagyok ennyire hülye? – Mit tegyek, hogy el tudd felejteni és tiszta lappal kezdjük? – erre aztán már én is tudtam mit mondani.

-Mit kezdjünk újra? – miről gagyog?

- A kettőnk kapcsolatát.

-Milyen kapcsolatot? – kérdeztem értetlenkedve.

- Én, arra gondoltam, hogy esetleg megpróbálhatnánk békét kötni. Én nem nyomulok, te meg nem ütsz le. – nevetett. Ezen nekem is muszály volt nevetnem.

- Rendben. – elengedtem a karját, majd Ő rögtön a kezét nyújtotta felém. Kezet fogtunk, aztán külön-külön kiosontunk a folyosóra. De még mielőtt túl messzire mentem volna, Rob visszahúzott, és azt mondta:

-Akkor barátok ugye? Szóval hívhatlak Kris-nek?

-Hívhatsz. – mosolyogtam.

Visszamentem az ebédlőbe, ahol mindenki kíváncsi tekintettel figyelt. Valószínűleg azért, mert kézenfogva mentünk ki Robbal. Lehettem volna körültekintőbb is. De mindegy, már barátok vagyunk. De elég nekem ez? Miért nem örülök, hogy már nem fog rám mászni? Miért?

Mikor visszaértem az asztalunkhoz, Rob is pont belépett az ajtón, egyenesen rám nézett, majd az asztalunkhoz jött.

-Lányok, azt hiszem van még elég hely a mi asztalunknál hármótoknak!

-Tessék?- kérdezte Nikki.

- Ugyan, gyertek már át! Egyesítsük a két bandát – vigyorgott.

-Ez jó ötlet haver! Csaknem együtt okoskodtátok ki? – szólt át Kellan a másik asztaltól.

Rob meg én csak vigyorogni tudtunk.

Átültünk a fiúk asztalához és ahogy észrevettem, nem is olyan gázak, mint azt gondoltam. Sőt, egész jófejek. Ash és Kellan nagyon jól elszórakoztatták egymást, Nikki meg Jacksonnal találta meg a közös hangot. Kiderült, hogy Taylor barátjukat kirúgták a suliból, azt viszont nem árulták el, hogy miért. Érdekes, Ash és Nikki tudtak róla, nekem mégsem mondtak semmit erről. De mindegy is. Mivel mindenki párokban beszélgetett, én meg Rob mellett ültem, nem volt más választásom, csak vele csevegni, persze ha nem akartam az egész szünetben az ablakon kibámulni.

- Szóval, mostmár elárulod, hogy miért voltál, vagyis vagy olyan szomorú? – kérdeztem.

- Nem vagyok szomorú. – nah, persze…

- Én meg majd el is hiszem. Ha nem akarod elmondani azt mondd, de ne hazudj, légyszives!

- Bocs. Hülyeség az egész, ne is figyelj rám!

- Már barátok vagyunk, nem? Nyugodtan elmondhatod! – nem mondott semmit, ebből arra következtettem, hogy van valami köze hozzám is a dolognak – Velem kapcsolatos? – erre mérgesen rám emelte a tekintetét a tányérjáról.

- Miért gondolod, hogy minden rólad szól? – de nem hatott meg a sértődött Robcika, még mindig vártam a válaszát. Igazság szerint már tudtam is.

-Szóval igen. Mi a bűnöm?

- Ne mondd, hogy nem tudod!

- Mit is kéne tudnom?

- Mondtam már, hagyjuk!

- Kérlek, mondd el! – néztem rá könyörgő szemekkel.

- Csak…Joe. – mondta ki nagy nehezen.

- Ezt most nem értem. – értetlenkedtem. És tényleg nem értettem.

- Hát persze, hogy nem. – mondta megvetően.

-Akkor magyarázd el! – kértem.

- Már nincs rá idő. – mondta, azzal felállt és ott hagyott. És valóban, abban a pillanatban csengettek be. Szuper. A legjobbkor…

De mostmár tudom, hogy hol lesznek suli után. És mostantól mi is ott leszünk  kapuban a csajokkal, ott muszály találkoznunk, és akkor megbeszéljük. Muszály megbeszélni! Muszály rájönnöm, hogy miért érdekli Joe. Miért volt miatta szomorú?

*

Az órának hamarabb lett vége, mint azt gondoltam. Illetve ugyanolyan hosszú volt, de most gyorsabban telt az idő. Talán túl gyorsan is. Nikki-vel és Ash-el mentünk a kapu felé, a srácok tényleg ott voltak, ahogy arra számítottam. Viszont Robot kiszúrtam egy padon, valamivel arrébb, ahogy a gondolataiba temetkezve ül egy padon.

-Lányok, menjetek csak, nekem még van egy kis dolgom.

- Oké, értem én.- kacsintott Nikki.

Leültem Rob mellé a padra, mire felém fordult, de rögtön nézte is tovább azt az érdekes követ a földön. Miért játssza el mindig ugyanezt?

- Mi bánt? Elmondod végre?

- Már mondtam.

- Nem. Csak annyit mondtál, hogy Joe. Nézd, én megadtam a lehetőséget, hogy ha nem szerenéd, akkor ne mondd el, de már elkezdted, úgyhogy illene befejezni.

- Volt egyszer egy barátnőm. – nyögte ki nagy nehezen, majdnem közbeszóltam, hogy : ,, Nem mondod?´´ de aztán inkább hagytam, mert féltem, hogy nem tudná folytatni. – Cindy-nek hívták. Illetve hívják, mert nem halt meg, vagy ilyesmi. Csak elment egy másik iskolába. Az ország másik végébe. -  itt ha lehet, még szomorúbb lett.

- Szeretted?

- Igen. Legalábbis akkor azt hittem az a szerelem. De megcsalt. Joe-val.

- Oh. De azt még mindig nem értem, hogy miért nem akartad, hogy én Joe-val legyek? Cindy a barátnőd volt, de én…

- Mondtam, felejtsd el!

- Várj csak! Te…te féltékeny vagy?

-Én…nem. Miért? Ne forgasd ki a szavaimat! Amúgy meg, mi van most köztetek?

- Mármint Joe-val? Semmi. Gondolom azt a jelenetet a szertárban eléggé félreértelmezhette.

- Szerintem nem nagyon volt azon mit félreértelmezni.

- Ezt hogy érted?

- Hazavigyelek? Útközben megbeszélhetjük.

-Oké.

Majd elköszöntünk a többiektől és beszálltunk a kocsijába.