17. fejezet

Késtem pár percet, bocsi!! De jó olvasást nektek! Puszi!

(Rob)

Nem hiszem el, hogy ennyire félreismert. Jó, azért belegondolva minden oka megvan rá, hogy így gondolkodjon rólam. Mert az elején tényeg csak úgy gondoltam rá, mint egy lyukra. De aztán ma, amikor bevallotta, hogy szűz, nem ijedtem meg, és nem futottam világgá, mint egyszer. Igen, egyszer megtettem. Keyla-val. Szemétség volt. Ő megbízott bennem, azt akarta, hogy én vegyem el a legbecsesebb kincsét, mire én jól ott hagytam.

De Kristen más. Őt féltettem. Nem akartam bántani. Ezért gondolkodtam el, és csak némán néztem ahogy öltözködik, de aztán észbe kaptam. Valószínűleg azt hiszi, hogy nem akarom Őt így. De téved! Ezt a tudomására is adtam. De megint úgy viselkedett, mint mikor megismerkedtünk. Lenéző volt, mint aki már ismer, és tudja rólad, hogy rossz ember vagy.

Akkor bepipultam. Nem mondhat ilyeneket, amígy nem ismert meg. Mert nem tudja milyen vagyok. Egyáltalán nem olyan, amilyennek gondol.

Megint megijedtem, mikor elment, utána akartam rohanni, de az ajtóban megálltam, hallottam ahogy sír. Nem értettem. Még Ö van megbántva?

Aztán álltam ott egy ideig, gondoltam, hogy észbe kap, mert nem tudja merre jöttünk. Igazam lett. Pár perccel kesőbb hallottam a kopogást.

Felvettem a rideg maszkomat, kemény voltam vele, és durva. Pedig mennyire nem akartam ezt. De még mindig bántott, hogy ítélkezik felettem.

Mikor beszálltam a kocsiba, láttam, hogy nagyon mosolyog. Nem értettem, mi ez a hirtelen hangulatváltozás. Meg is kérdeztem, de aztán megint ugyanolyan elutasító volt, és ismét szomorú lett. Amit utána mondtam egyáltalán nem gondoltam komolyan, csak egy kicsit fel akartam Őt piszkálni, de nem ment. Teljesen beleegyezett, hogy Ő bizony elmeháborodott.

Majdnem kimondtam, hogy én is megőrülök, csakhogy én érte, de inkább befogtam.

Mikor kiszállt, a combjánál fogva visszahúztam, de aztán inkább nem mondtam semmit.

Csak túlbonyolítanám a dolgokat. Különben is, mit mondtam volna? Hogy fontos nekem? Hogy féltem, és azt akarom, hogy velem legyen? Valószínűleg csak kinevetett volna.

Én egyáltalán nem érdeklem már. Miért is érdekelném? Hisz csak egy nőcsábász vagyok, akinek nincs szíve... Legalábbis szerinte.

De mostmár gondoljon amit csak akar. Nem törekedett rá, hogy megismerjen, illetve csak ma, de csak azért, mert azt hitte hogy hüde féltékeny vagyok. Mondjuk az is voltam. De soha nem kérdezett volna meg, ha nem sejti, hogy neki is köze van a dologhoz.

Mikor hazaértem, azonnal felrohantam a szobámba, nem akartam meghallgatni anyám hegyibeszédét. Bezártam magam után az ajtót, és elterültem az ágyamon. Épphogy csak lefeküdtem, csörgött a telefonom. Kel volt az.

- Heló. – köszöntem neki fáradtan.

- Szevasz haver! Mi az? Ennyire kifárasztott a kiscsaj? – vihogott.

- Bár úgy lenne... – sóhajtottam.

- Na, mi az? Nem úgy történtek a dolgok, ahogy eltervezted mi? Van az úgy, ne aggódj! Nemsokára úgyis térdenállva fog könyörögni, hogy az ágyadba mászhasson!

- Nem, egyáltalán nem fog! – kezdem bepipulni, Krisről ne beszéljen így! – Ő nem olyan!

- Na, mi az? Csaknem belezúgtál? Nem gondoltam, hogy ilyen komoly...

- Hagyd abba! Ez bonyolult.

- Átmenjek? Vagy találkozzunk valahol? Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz!

- Persze, tudom, de nekem most semmi kedvem a szerelmi életemről csevegni. Inkább holnap beszéljünk.

- Várj csak! Szerelmi élet? Akkor tényleg....?? Aztakurva!

És akkor döbbentem rá, hogy elszóltam magam. Ilyen nincs. De hát nem is szeretem! Csak egy véletlen elszólás volt. Vagy csak magamnak nem akarom bevallani? De nem, az képtelenség.

Kis idővel később gyomrom jelezte, hogy ideje lenne magamhoz venni valami táplálékot, ugyanis régen volt már ebédszünet...akkor sem igazán a kajámmal foglalkozta, hanem inkább Kristennel.

Lementem a konyhába, ahol anya éppen egy répával küszködött. Úristen, ez miért lett ennyire kétértelmű?

Akaratlanul is eszembe jutott, hogy Kris milyen jót szórakozott rajtam délután. Akkor még minden rendben volt. De azóta rájöttem, hogy milyen lenéző tud lenni.

De észbe kaptam, hogy már megint rajta gondolkodom, és inkább odamentem anyához, kivettem a kezéből a kést, és megélesítettem.

Értetlenül bámult rám, én meg szintén értetlenül rá.

- Talán így könnyebb lesz felvágni nem? – kérdeztem.

- De, csak olyan feltűnően kerültél engem egész délután, nem hittem volna, hogy majd pont este jösz le, ráadásul segíteni...

- Anya, a délutánit inkább felejtsd el, oké? – kérdeztem reménykedve, hogy igent mond, de megint nem csalódtam anyámban.

- Miért? És mégis mi történt? Mióta vagytok ilyen jóban Kristennel? Tegnap még nem így volt. Most meg megismertétek egymás kívül-belül... – mondta répaszeletelés közben, mintha mi sem lenne természetesebb annál, hogy ilyen kétértelmű mondatokat mond nekem.

-ANYA! – szóltam rá kissé hangosabban a kelleténél – Bocs, csak...nem úgy van, ahogy azt gondolod!

- Szóval mégsem...

- Nem! – vágtam rá egyből, gondoltam hová akar kilyukadni.

- Hogy-hogy? – most komolyan neki kéne elmondanom? – Az anyád vagyok Robert! Pont előttem titkolózol? Az istenért! Most szépen leülsz, és elmondod, mi történik közted és a között a kislány között! Nem szoktam kérdezősködni a barátnőidről, ezt te is nagyon jól tudod.- bólintottam, mert valóban nem szokott – De most látom, hogy van itt valami más is, nem csak egy kalandot akarsz. És ez a Kristen valóban aranyos lány, kitűnő válsztás lenne, egy komolyabb kapcsolatra. Jobb, mint az a Cindy volt...

Cindy nevét még mindig undorral ejtette ki. Nagyon rossz szemmel nézte, amikor megcsalt engem, és azt is, hogy megbocsátottam neki. Pár napig még megpróbáltuk utána együtt, de aztán inkább elköltöztek. Azóta sem tudja senki, hogy hová mehettek.

-Hagyjuk Cindy-t!

- Persze, persze, tudom! De ülj már le! Vagy fel! – sürgetett anya.

- Oké. – mondtam, majd felültem egy bárszékre a pulthoz, így hátulról láttam anyámat, ahogy sürög forog.

Csak ültem csendben, de tudtam, hogy nem tudom ezt a végtelenségig húnzi, vallanom kell. Anya sem bírta már sokáig, Ő törte meg a csendet.

- Szereted? – természetesen tudtam, kire gondol, de nem akartam még magamnak sem bevallani az érzéseimet. Ha egyáltalán vannak érzéseim...

- Kit? – kérdeztem, mire a válla felett egy olyan pillantást kaptam, hogy úgy döntöttem, inkább nem játszom tovább a hülyegyerekt. – Oké, megadom magam!

Anya kíváncsi tekintettel fordult felém, a pultnak támaszkodva. Vettem egy mély levegőt, és miközben kifújtam, csak annyit mondtam:

- Nem tudom.

Anya úgy látszott, hogy nem lepődött meg, hanem közelebb jött, a kezével felemelte a fejemet, és azt mondta:

 - Én viszont igen! – majd otthagyott.

Ilyen nem létezik! Hogy-hogy Ő tudja, ha még én sem tudom?

Mindenesetre a vacsi készen lett, így kettesben leültünk enni. Halálos csöndben.

Kb. 5 perc után már nekem lett elegem, és megkérdeztem:

- Apa hol van? - hülye kérdés...Jobb nem jutott eszembe?

- Dolgozik. – felelte anya. Hát mit mondjak...nagyon meglepett a válasz...

- Aha. Gondoltam. – Ügyes vagy, Rob! Ez aztán beindította a beszélgetést.

- Mi a helyzet azzal a táborral? Mész? – anya persze megoldja helyettem...

- Igen, szeretnék. Ha lehet...

- Perszehogy! Örülök, ha egy kicsit kimozdulsz.És hová is mentek pontosan?

- Santa Monicába. – mondtam felvillanyozottan.

- Hmm...tengerpart. Van egy olyan érzésem, hogy nem kifejezetten a színészkedésről fognak szólni a napjaitok. Kristen is megy? – egyből eszembe jutott, hogy délután még én beszéltem rá Őt, hogy jöjjön. Remélem, hogy meggondolta magát...

*

De a reményem hiábavaló volt. Reggel már mindenki a kapuban állt, Ő jött utolsónak. Hatalmas vigyorral a képén bejelentette, hogy reggel megbeszélte az anyjával, és jöhet. Nem kérdés, hogy mindenki örült ennek, csak éppen én nem...