16. fejezet

Itt van, végre, megérkezett :) Jó olvasást!

(Kristen)

Csak bámultam a szemibe, amiből leginkább meglepettséget tudtam kiolvasni, de volt ott még valami, amiről nem tudtam mi lehet az. Talán féltés, vagy esetleg aggódás. De az semmiképpen nem lehet, hiszen nem érez irántam semmit.

- Kisfiam, remélem nem megint a pornócsator... – hallottam Claire hangját. Már nem tudta befejezni, leejtette a kezéből a csészét, ami egy hangos csörömpöléssel ért földet. – Sajnálom, kisfiam! Nem akartam zavarni. Feltakarítsam ezt?- nézett a csészedarabkákra maga elé.

- Anya, inkább ne!- mondta ingerülten az anyjának, aki a legjobbkor rontott be. Rob épp szólásra nyitotta a száját.

De várjunk csak! Pornócsatorna? Te jó ég? Ilyen hangos lettem volna?

Claire távozott a szobából, óvatosan becsukva maga mögött az ajtót.

Rob még mindig nem mozdult rólam, gondolom eddig az anyja miatt, hogy ne lásson a fiából egy kicsit többet a kelleténél, de most nem értettem, miért nem mozdul, és küld el.

Végigsimított az arcomon, aztán végre valahára megszólalt.

- Komolyan? T...tényleg? – látszott, hogy megdöbbent.

Bólogattam. Rob pedig felkelt rólam, és feltérdelt az ágyon, de most felém fordulva.

Lassan én is felültem, majd körbenéztem, hogy hol találom a felsőmet. Végül kiszúrtam egy sarokban. Gyorsan felpattantam, és gyors léptekkel odamentem érte, majd magamra kaptam.

Rob közben végig követett a tekintetével, de én most nem akartam ránézni. Minél hamarabb el akartam tűnni onnan.

Mielőtt kinyitottam az ajtót még visszapillantottam Robra. Még mindig engem bámult, komor arccal.

Kimentem a folyosóra, és próbáltam emlékezni, hogy merre is kell menni.

Mikor már a nappaliban voltam, eszembe jutott Claire. Vajon ő itt van még valahol? De aztán arra jutottam, hogy inkább nem akarom tudni, és minél hamarabb igyekeztem eltűnni, de aztán a bejárati ajtóból vissza kellett fordulnom a cipőim miatt. A nappaliban maradtak.

Viszont mikor megfordultam, megláttam Robot a lépcső aljában.

Megint belemerültem a szemeibe, de aztán gyorsan elfordultam és elindultam a cipőmért. Igyekeztem nem elsírni magam, de már szinte kibírhatatlan volt a csomó a torkomban.

Mikor már majdnm elértem a kanapét, Rob pár lépessel átszelte a köztünk lévő távolságot, és a karomnál fogva maga felé fordított.

- Mi bajod? – még hogy nekem mi bajom?

- Semmi. Mi lenne? – magam is meglepődtem, hogy nem bőgtem el magam. Még a hangom sem csuklott el.

- Miért viselkedsz most így? Én nem küldtelek el. – látszott rajta, hogy tényleg nem érti.

- Tényleg nem. De nem is mondtál semmit. – mondtam neki, miközben lehajtottam a fejem.

Éreztem, hogy már késő, és könnyek folynak végig az arcomon. Miért nem bírtam tovább tartani?

- Nem, nem mondtam. Mert megijedtem. Sajnálom. – olyan lágy volt a hangja, szinte simogatott. És majdnem el is hittem neki, amit mondott. De csak majdnem.

- Ugyan, mitől ijedtél meg? – néztem mostmár rá.

- Ne sírj! Hé, Kris! – mondta, miközben letörölte a könnyeimet – Nincs semmi baj! De azért elmondhattad volna hamarabb is! Akkor nem támadtalak volna le.

Felhorkantam. Nem hittem neki.

- Miért nem hiszed el? Miért csinálsz úgy, mintha ismernél? – kezdett mérges lenni, és felemelni a hangját. Megijedtem tőle, és még jobban kezdtem sírni. Mivel már elengedte a karomat, lassan megfordultam és elindultam a cipőmért. Mikor végre elértem, leültem a kanapéra, és elkezdtem felhúzni. Remegő kézzel nem volt valami egyszerű, de megoldottam.

Mikor végre sikerült felvennem, még mindig szótlanul néztem fel Robra. Ugyanott állt, mint az előbb, és szomorú arccal figyelt. Nem tudtam mire vélni a szomorúságát.

- Mi az? – kérdeztem kicsit félve. És persze szipogva.

- Semmi. Mit érdekel? – szólt vissza keményen – Majd erre is kitalálsz magadnak valami jó kis sztorit.

Fájtak a szavai. Lehet, hogy talán mégsem olyan, mint amilyennek gondoltam? Talán a kemény, csak szexre hajtó Rob egy álca?

Óvatosan odasétáltam hozzá, és a kezembe vettem lehajtott fejét, majd felemeltem, így kénytelen volt a szemembe nézni.

- Én a te sztoridra vagyok kíváncsi. – mondtam neki.

Most Ő horkant fel.

- Eddig is megvoltál nélküle. Gondolj, amit akarsz! Most pedig menj el! – utasított, miközben egy nem túl finom mozdulattal lebökte a kezemet az arcáról.

Csendben felkaptam a táskámat és eljöttem. Mikor kiléptem az ajtón, még jobban rámtört a zokogás. Mikor kicsit sikerült megnyugodnom, végre elindultam. Tettem pár lépést, de még a ház előtt eszembe jutott,  hogy fogalmam sincs, merre kell mennem. Nem volt más választásom, vissza kellett mennem. Hátha legalább hazavisz, és nem akarja, hogy felfaljon valami vadállat! Illetve, inkább, hogy megtámadjon egy szatír. Nem hinném, hogy vadállatok vannak errefelé.

Kelletlenül mentem vissza, majd bekopogtam. Szinte azonnal kinyílt az ajtó, Rob nem tűnt valami meglepettnek. Meg sem kellett szólalnom, a kocsikulcs a kezében volt, és gyorsan elment mellettem, de mivel nem mentem azonnal utána, félúton a kocsihoz visszafordult.

- Mi az? Talán tudod, merre jöttünk? – kérdezte idegesen.

- Nem... – mondtam, de inkább csak tátogás volt.

Aztán elindultam utána én is. Megint kinyitotta nekem az ajtót, most megúsztuk baleset nélkül is. Elmosolyodtam, mikor eszembe jutott a bénaságom.

Rob is meglátta az arcomra kúszó vigyort, meg is kérdezte az okát, miközben beindította a kocsit.

- Minek örülsz ennyire? – kérdezte gúnyosan.

- Semminek. – mondtam lehangoltan.

- Ugye tudod, hogy csak az elmeháborodottak szoktak a semmin nevetni?

- Akkor lehet, hogy én az vagyok. – mondtam, mintha mi sem lenne természetesebb. És biztos voltam benne, hogy tényleg őrült vagyok. Ő tesz azzá. De ezt nem osztottam meg vele. Lassan megérkeztünk a házunkhoz.

- Kösz. – motyogtam, majd készültem kiszállni a kocsiból, de a combomnál fogva lefogott.

Kérdőn néztem vissza rá, mintha mondani akart volna valamit, de aztán lehajtotta a fejét, és felsóhajtott, aztán csak ennyit mondott:

- Nincs mit.

Majd elengedett.

Rohamléptekkel száguldottam a szobámba, magamra zártam az ajtót, és elterültem az ágyamon. Egyáltalán nem volt kedvem tanulni, gondoltam, hogy majd holnap szünetekben megoldom.

Nem tudom, hány óra lehetett mikor elaludtam, de reggel eléggé álmosan ébredtem. És akkor még nem is sejtettem, mi vár rám aznap...